18. fejezet

Elnézést, hogy ilyen későn, de sikerült kierőszakolnom magamból egy új fejezetet. :D Viszont mostantól, tudom hogy nehéz menet lesz, de bevezetek egy apró komihatárt. Ezentúl akkor lesz friss, ha megvan a 4 komment. Azt hiszem nincs több mondanivalóm, jó olvasást ;)

(Kristen)

      A londoni napok és ezzel együtt az ünnepek gyorsan elteltek. Jobban megismertem Rob családját, és nagyon megkedveltem őket.
      Január elején azonban vissza kellett mennünk Los Angelesbe, két hét múlva pedig hivatalos voltam az új filmem előpartijára. A másik főszereplőről már hallottam, a neve Ian volt. A forgatókönyv szerint a film egy romantikus dráma, és lesz benne egy-két jelenet, amiről már most biztosan tudtam, hogy Rob nem fog repesni az örömtől. De színészek vagyunk, és ez a munkánk része.
      A stábbuli estéjén pont a jópofizáshoz volt a legkevésbé kedvem. Így Ash is elkísért, hogy ne legyek olyan nyomott hangulatban... Amint beléptünk az étterembe, rögtön panaszáradatot zúdítottam Ashleyre – ma már vagy tizedjére – arról, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet. De ő csak nyugtatgatott, beljebb érve pedig a rendező, Mark köszöntött minket.
      - Kristen, örülök, hogy itt vagy! Ian-t még nem ismered – mondta, majd az említett felállt az asztaltól és bemutatkoztunk. Elsőre kedves srácnak tűnt, úgy gondoltam nem lesznek itt bajok...
      Mekkora tévedés.
      Mikor az egész társaság összeült végre egy asztalhoz, barátnőm szinte rögtön elkezdett az egyik színészsráccal dumálni (frászt, inkább flörtölgetni...), úgyhogy én egyedül maradtam. De nem sokáig, pár perc múlva ugyanis Ian ült le mellém beszélgetni.
      - Hogy érzed magad? - kérdezte elkenődött képemet látva.
      - Remekül, egész jó ez a... - próbáltam volna hazudni, de ő félbeszakított.
      - Szerintem is borzalmas.
      Rákaptam a tekintetem, és unott arckifejezését látva nevetnem kellett, mire ő is rögtön elröhögte magát. Ezután nagyon jól elbeszélgettünk szinte mindenről, az idő fogalma pedig nem is létezett többé. Már csak azt vettem észre ahogy Ash bosszús arccal közeledik felém.
      - Mehetünk, Kris?
      - Öööm... - körbenéztem, és már jócskán megfogyatkozott a társaság. - Persze, menjünk.
      Ianre néztem, aki – meglepetésemre – kissé csalódott képet vágott, de mosollyal köszöntünk el egymástól.
      - Ez meg mi volt? - kérdezte barátnőm, mikor kiléptünk az épületből.
      - Micsoda mi volt? - kérdeztem vissza értetlenül.
      - Egész este flörtöltetek! Le sem vette rólad a szemét, neked meg egy hatalmas pofonnal se lehetett volna letörölni a vigyort a képedről...
      - Ugyan már, Ash... csak beszélgettünk. Én – veled ellentétben – nem álltam le egy ismeretlennel sem flörtölgetni.
      - Az más! Nekem nincs senkim, neked meg ott van Rob – háborodott fel.
      - Cöhh... valamikor neked is ott volt – csúszott ki a számon.
      Ash döbbenten emelte rám a tekintetét, majd egy szó nélkül elindult egyedül.
      - Jajj, Ashley tudod, hogy nem úgy gondoltam! Bocsáss meg! Kérlek...
      - Ez szemétség volt. Tudod, hogy szarul érzem magam amiatt, hogy az elején nem mondtam el neked – mondta anélkül, hogy megállt volna.
      - Tudom, de én egyáltalán nem neheztelek Ash. Csak begurultam, mert egyáltalán nem vonzódok Ianhez, te meg rögtön úgy csinálsz, mintha lefeküdtem volna vele...
      Megállt és fontolóra vette a dolgot.
      - Tudom, túlreagáltam, ne haragudj.
      Békítő mosollyal az arcomon öleltem meg barátnőmet, majd elindultunk hazafelé.

(Rob)

      Mióta Kris-szel visszaérkeztünk Londonból, szinte csak az én lakásomban töltöttük az éjszakákat. Ma viszont a leendő filmjének stábjával volt hivatalos egy vacsorára, de mikor este megérkezett, nem tűnt túl jókedvűnek.
      - Hűű, ennyire borzasztó volt? - zártam rögtön a karjaimba szerelmemet.
      - Igazából nem annyira. Csak Ashleyvel kicsit összekaptunk... de már minden oké.
      - Nos... nagy kár, hogy pont ma van rossz kedved, ugyanis... lett volna egy meglepetésem.
      Kris tekintete kíváncsian ragyogott föl.
      - Azt hiszem máris jobb kedvre derültem.
      - Tudod mit? Majd holnap, most kocsiba kéne ülni hozzá, te pedig nyilván fáradt vagy, és...
      - Ez nem ér! - szakított félbe Kristen. - Ha belekezdtél fejezd is be!
      Elmosolyodtam a makacsságán, abban viszont nem voltam biztos, hogy az ajándékom tetszeni fog neki.

(Kristen)

      A környéken ahová jöttünk, tipikus kertes házak álltak, bár az összes nagyobbnak tűnt az átlagnál. Jóval nagyobbnak. Ahogy a kocsival áthajtottunk az utcákon, elgondolkodtam, hogy mit keresünk mi itt, de ötletem se volt. Rob mintha csak kitalálta volna a gondolatom, egyik kezét az enyémre simította és egy mosollyal az arcán megszólalt:
      - Nemsokára ott leszünk, ne izgulj.
      Igaza volt, pár perc múlva leparkolt az egyik különösen gyönyörű – és nagy – ház előtt. Kérdő tekintetemre megint csak elmosolyodott, majd kézen fogva húzott be a házba. A hely belülről is csodás volt. Az egyik helyiségből, ami a nappaliból nyílt, fények szűrődtek ki.
      Belépve oda, középen egy asztal helyezkedett el, a halvány fényt pedig gyertyák biztosították. Amiről pedig végképp nem tudtam, hogyan intézhette el Rob, az asztalon kétszemélyes vacsora bontakozott ki.
      - Wow, ez... csodálatos – mondtam meghatódva. Szerelmem apró csókot nyomott ajkaimra, majd kihúzta nekem az egyik széket.
      - Szóóval... miért is vagyunk itt? - kérdeztem kíváncsian.
      - Nemsokára megtudod. - Rob láthatóan élvezte a kíváncsiságom.
      A vacsora egyetlen fogásból állt: desszertből.
      - Gondolkoztam kettőnkről – mondta Rob pár perc múlva. Habár a mondanivalója rosszul kezdődött, még nem sejtettem, mi jön utána.
      - Az idő nagy részében együtt vagyunk – folytatta – ha pedig nem, akkor is kimondhatatlanul hiányzol. Szeretlek Kristen, és azért hoztalak ma ide, hogy megkérdezzek valamit. Tudom, hogy nem vagyunk régóta együtt, de én mégis úgy érzem. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ez a ház a miénk?
      Kis időbe telt felfognom a szavait. De aztán mosolyogva vetettem magam az ajkaira.
      - Akkor nagyon boldoggá tennél – feleltem, még mindig őt ölelve.
      - És én is szeretlek – viszonoztam korábbi vallomását.
      Ajkaink újból édes csókban forrtak össze, én pedig igazán boldog voltam, nem gondolva arra, hogy ez hamarosan megváltozhat.