40. fejezet

Itt a következő rész, ami most elég rövid, de higgyétek el így kerek az egész, és most energiám sincs többre. De azt hiszem kárpótollak titeket :D Eredetileg nem ezt a folytatást terveztem, de már olyan régóta szenvedtettem a két főhőst, hogy meggondoltam magam. :D Van egy-két bejelentenivalóm is, az egyik az, hogy a történet az ötvenedik fejezettel véget fog érni. Viszont utána több mint valószínű, hogy belekezdek egy új RS történetbe, amit majd ide is kiírok természetesen. Végül pedig, örülök, hogy több kommentet kapok mostanában, úgyhogy ne haragudjatok, de kicsit megemelem a komihatárt. :D Nem húzom tovább a szót, jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Kristen elment. Csak ez zakatolt az agyamban, a szívemben pedig tombolt a fájdalom. Megláttam egy összehajtott papírdarabot a párnán. Tehát tényleg itthagyott...
      Remegő kezekkel nyúltam a papírért, majd apró habozás után szétnyitottam, a tenyerembe pedig egy kicsi, csillogó dolog hullott. Az eljegyzési gyűrűje volt, amit a szülinapján adtam neki. De ami a papíron volt...
      Sajnálom. Ennyi? Egy ilyen éjszaka után ennyivel búcsúzik el tőlem? Ki kellett derítenem, hogy a házban van-e még, vagy ha elment, mikor tette.
      Magamra kaptam egy nadrágot és egy pólót, majd rögtön a szomszéd szobába mentem. Kinyitottam az ajtót, de csak Lizzy aludt odabennt.
      - A francba – morogtam halkan, majd lefelé vettem az irányt. Tom az egyik kanapén feküdt szétterülve – gondolom Ashley figyelmeztette, hogy nem lenne tanácsos zavarnia.
      Mivel a nappali fala teljesen üveg volt, könnyedén kiláttam. És a látvány... egyszerre volt nyugtalanító és megnyugtató. Egy taxi állt odakint, Kristen pedig valószínűleg egy perce léphetett ki a csomagjával az ajtón.
      Fejvesztve rohantam kifelé, és még elértem őt mielőtt a taxihoz ért volna.
      - Mégis hová mész? - fújtattam idegesen.
      - Basszus – motyogta, majd felém fordult. - Könnyebb lett volna, ha csak később ébredsz fel.
      - Nem teheted! Nem hagyhatsz itt!
      - Foglaltam jegyet egy előbbi járatra – felelte. - Hazamegyek Los Angelesbe. Már elmondtam neked, Rob. Túlságosan megbántottál ahhoz, hogy folytatni tudjam.
      - Kérlek, Kristen! Csak még egy esélyt kérek, hogy örökre bebizonyíthassam, hogy mellettem a helyed! Szeretlek, és csak veled tudok élni.
      - Rob... az éjszaka egy csodás búcsú volt. Maradjunk ennyiben.
      Dühös lettem. Tudom, hogy elrontottam, de megbántam, életem legnagyobb hibája volt. Ő pedig meg sem próbál megbocsátani nekem.
      - Kristen, kérlek! - kiabáltam. - Csak próbáld meg! Csak... adj egy esélyt.
      A végét már suttogtam, mikor észrevettem, hogy Kris szemeiben könnyek csillognak.
      - Én... nem tudom...
      - Kristen, itt állok előtted és könyörgök, hogy bizonyíthassak. Te vagy az egész életem. Ne tagadd meg az életet tőlem. Kérlek!
      Nem válaszolt, de az arcára potyogtak a könnycseppek. Közelebb léptem hozzá, és lecsókoltam őket. Felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen, majd a fülébe suttogtam:
      - Szeretlek.
      Rögtön lecsaptam az ajkaira, és belesűrítettem a csókba minden érzelmet: a szenvedélyt, a szerelmet, és a leendő hűségemet is. Mert az nyilvánvaló volt, hogy soha többet nem fogok hibázni vele kapcsolatban.
      - Ígérd meg... – suttogta Kristen -, ígérd meg, hogy soha többet nem okozol ekkora fájdalmat.
      Ekkor már a szemembe nézett, kezeit pedig az arcom két oldalán tartotta. A könnyek még mindig záporoztak a szeméből. És ami el volt rejtve a mondatban... tehát ad még egy esélyt?
      - Soha többet – ígértem meg, majd újra ajkaira tapasztottam az enyémeket. És soha nem is terveztem elengedni.

(Kristen)

      Hajnalban – amilyen óvatosan csak tudtam – kimásztam Rob mellől, és felöltöztem. Tudtam, hogy többé nem látom valószínűleg. A gondolat könnyeket fakasztott bennem, de megpróbáltam figyelmen kívűl hagyni.
      Átmentem a másik szobába, ahol Liz már az ágyban feküdt. Itt is óvatosan mozogtam - nehogy felébresszem őt – miközben összepakoltam a ruháimat. Egy apró papírlapot is elővettem, mert nem búcsúzhattam el szavak nélkül. De csak egyetlen szó jutott eszembe.
      Elővettem az eljegyzési gyűrűt amit Robtól kaptam – és ami mindig nálam volt azóta, hogy a kiköltözésem napján lehúztam az ujjamról -, majd visszamentem a másik szobába. Leraktam a párnára az apró, kettéhajtott papírlapot, és közé raktam a gyűrűt.
      A könnyektől homályos látással még egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira, majd halkan kimentem. Ashley-nek is hagytam egy üzenetet, hogy ne aggódjon, de előbb hazamegyek.
      Írtó nehezen, de sikerült egy előbbi járatra jegyet szereznem, ezért hívtam egy taxit, és kivittem a cuccomat, de mielőtt odaértem volna...
      - Mégis hová mész? - kérdezte, hangja csupa düh.
      Újból elmondtam neki, hogy képtelen vagyok a folytatásra. Rob megint győzködött, hogy adjak neki egy utolsó esélyt, de már egy falat húztam magam köré, ami attól védett, hogy igent mondjak neki, és ő újból csalódást okozzon.
      Már továbbmentem volna a taxihoz, de ekkor Rob dühösen kiabálni kezdett. A legrosszabb viszont az volt, hogy ebben igaza volt. Még csak meg sem próbáltam neki adni még egy esélyt. A könnyeim eleredtek. Már mindenben kételkedtem, még önmagamban is, és teljesen elbizonytalanodtam.
      Rob észrevéve a reakciómat, közelebb jött hozzám és úgy csókolt meg, mint még soha. Mintha be akarná bizonyítani, hogy mi csak egymással élhetünk boldogan.
      És ebben a pillanatban az egész szemléletem megváltozott. Rájöttem, hogy igaza van. Rob és Kristen már nem létezhettek külön-külön. Csakis együtt.
      - Ígérd meg... ígérd meg, hogy soha többet nem okozol ekkora fájdalmat – suttogtam, miközben homályos tekintetünk egybeforrt.
      - Soha többet – felelte, majd boldogan magához húzott újra. Tudtam, hogy igazat mond.

39. fejezet

Sikerült végül mára megírnom a következő részt. Hááát... húzom még az agyatokat, de már nem sokáig, megígérem. Köszönöm a véleményeket az előző fejezethez és... olvassatok :D
Abellana

(Rob)

      - Ezt nem... teljesen értem. - Kételkedtem benne, hogy Kristen hajlandó lesz a párméteres körzetemben maradni.
      - Jajj, Rob... Kris mostanában kerül téged ezért nem is láthattad, hogy nagyon ki van borulva. Szilveszterre viszont bulit terveztünk, amihez neki most semmi hangulata, és pár napja azt mondta nekem, hogy itt marad egyedül. Persze felajánlottam, hogy maradok, de csak elkezdett nyugtatgatni, hogy ő jól lesz és szeretné ha én szórakoznék. Itt jössz te a képbe. Kris nem fogja megtudni, de te is maradsz.
      - Remek terv... kivéve, hogy Kristen nem hajlandó hozzám szólni – feleltem gúnyosan.
      - Oké, figyelj. Tényleg nagyon ki van borulva, és habár nem mondta ki, szerintem karácsonykor elgondolkodott azon, hogy megbocsásson-e neked. Sőt, talán tudat alatt már meg is tette, csak egyszerűen túl sok benne a fájdalom. Itt az idő, hogy meggyőzd. Ki kell használnod, hogy ennyire szeret.
      - Úgyis tud mindent, amit mondanék neki. Tudja, hogy sajnálom és megbántam. Tudja, hogy szeretem és hogy bármit megtennék érte.
      - Rob! Ha tényleg vissza akarod szerezni, most itt az idő!
      Ashley-nek igaza volt. Meg kell tennem a következő lépést.

(Kristen)

      Egyre biztosabbá vált, hogy nem tudok nélküle élni. Karácsonykor meghoztam életem legnehezebb döntését: megpróbáljak neki megbocsátani vagy inkább lépjek túl rajta? De nem voltam képes elfelejteni mennyire megbántott...
      A következő napokban inkább elkerültem, de Ash minden percben azzal bombázott, hogy térjek már észhez, így csak szenvedünk. Aztán már ezen is összevesztünk, mert idegesített, hogy ennyire védi Robot, miközben ő kezdte az egészet.
      Néhány nappal szilveszter előtt megmondtam Ashnek, hogy én inkább itt maradok. Semmi kedvem nem volt megjátszani, hogy jól érzem magam. Ashley persze rögtön rávágta, hogy velem marad, de nem akartam elrontani az ő kedvét is. De mikor az év utolsó napján felébredtem, még nem is sejtettem, hogy számomra nem csak egy új év, de egy teljesen új élet is kezdődik majd.

      - Biztos, hogy megleszel? - kérdezte Nikki este, miközben ők mind készülődtek.
      - Hát persze – erőltettem magam egy gyenge mosolyt, mire ő elfintorodott és leült mellém.
      - Jobban örülnék, ha nem azzal töltenéd az estét, hogy a szobádba zárkózva szomorkodsz.
      - Jól van – feleltem. - Majd a kedvedért csúnyán leiszom magam.
      - Ez a beszéd – vigyorodott el Nikki.
      Az ajtóig még kikísértem őket, ahol Ash újból sopánkodott amiért nem tartok velük. Én kételkedtem benne, hogy bármivel is jobb lenne ha ott szenvednék és nem itt. Az üres szobánk felé vettem az irányt, de mielőtt beléphettem volna az ajtaján, éreztem ahogy valaki hirtelen a nyakamba csókol.
      Ijedten pördültem meg, és Robbal találtam szemben magam.
      - Mi a ...? Azt hittem te is elmentél! - mondtam a meglepetéstől pár oktávval magasabb hangon.
      - Úgy gondoltam mindegy, hogy hol szenvedek. - Pff, remek... már a gondolataimba is belelát? Igazán beleélhette magát a szerepébe...
      - Mondtam, hogy hagyj békén.
      - Szeretnék veled beszélni.
      - Rob, ez... felesleges. Köztünk vége, csak fogadd el és kész.
      - Kérlek, csak hallgass meg! Egyetlen perc az egész...
      Felsóhajtottam. Gondolom ezt nem úszhatom meg... úgyis megtalálja az útját, hogy előbb-utóbb beszéljen velem.
      - Tényleg csak egy perc legyen! - figyelmeztettem, majd megfogta a kezemet és a szomszéd szoba felé húzott.
      - Héé! - ellenkeztem. - Beszélgetéshez remekül megfelel itt is.
      - Ígérem, hogy semmi rosszat nem csinálok – mondta, majd kinyitotta az ajtót és előre engedett. Egy pillanatnyi habozás után beléptem, majd ő is utánam jött.
      És akkor meghallottam... a zár kattant egyet.
      - Mit művelsz? - kérdeztem idegesen.
      - Oké, tudom, hogy megígértem, hogy nem teszek semmi rosszat, de... csak így ébreszthetlek rá, hogy egymás nélkül nem megy nekünk, Kristen. 
      - És mégis mit csinálsz? Itt tartasz bezárva reggelig?
      - Hát ha ez kell hozzá...
      Dühösen rámeredtem, majd tüntetőleg összekulcsoltam a karjaimat magam előtt és leültem az egyik ágyra. De persze ő nem hagyta ennyiben, elém térdelt és végigsimított a karjaimon.
      - Szeretlek, Kristen. És tudod, hogy mennyire megbántam amit tettem.
      Továbbra sem szóltam hozzá vagy néztem rá, de úgy látszik őt ez nem érdekelte. Karjaimról a lábamra csusztatta kezeit, fejét pedig az ölembe hajtotta.
      - Ne csináld ezt – suttogtam.
      - Kristen... kérlek – felemelte arcát az enyémhez és a szemembe nézett.
      - Képtelen vagyok rá. – A szememet mardosó könnyektől elcsuklott a hangom.
      Rob láthatóan nem fogadta el a válaszom. Arcával lassan az enyém felé közeledett, és megint abba a csapdába estem, hogy túl gyenge voltam ellenkezni. Már csak pár milliméter volt köztünk, mikor vágyakozva kaptunk egymás ajka után.
      Megint jelentéktelenné vált a múlt és a jövő, csak mi léteztünk, itt a jelenben. Percekig csókoltuk egymást, amikor egyszer csak Rob felemelt ülő helyzetemből, és az ágyra fektetett, majd fölém gördült. Tudtam, hogy tiltakozhatnék. De a szívem csak egy dolgot skandált: csak még egyszer utoljára...
      Átkaroltam Rob nyakát, hogy ezzel vonjam közelebb magamhoz. Kezei lassan végigsimítottak két oldalamon, és még hevesebben csókolt tovább. Viszont egy pillanatra muszáj volt elválnunk, és a tekintetünk találkozott. Mindketten tudtuk, hogy mi fog történni. Ő is érezte, hogy most nem fogom leállítani. Szükségem volt rá, csak még egyszer.
      Rob csókjai áttértek a nyakamra, míg a keze becsúszott a felsőm alá. Felsóhajtottam, annyira hiányzott már az érintése... Visszahúztam magamhoz egy csókra, miközben kigombolta a blúzomat. Kicsit felemelkedtem és én magam bújtam ki belőle. Viszont melltartót nem viseltem, ezért Rob megbabonázva nézett végig rajtam.
      Megint beborított apró csókokkal a számtól egészen a hasam aljáig, ahol megszabadított a nadrágomtól is. Újból egy édes csókért kúszott fel az arcomhoz, én pedig igyekeztem megszabadítani őt is a ruháitól. Éreztem, hogy mekkora őrültség amit tenni készülök, és az eszem tiltakozott is ellene, de a szívem erősebb volt.

      Felnyögtem, ahogy keze utat talált a bugyimba, majd megéreztem az ujjait magamban. Rob szinte áhítattal figyelte az arcomat, de nem bírta ki, hogy ne ajándékozzon meg újabb csókkal. Az én kezeim is bejárták az ő testét, miközben egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Pár pillanat múlva hangos sikolyként robbant ki belőlem az élvezet, de Robnak nem telt sok idejébe, hogy újból teljesen felizgasson.
      Ajkait mindenhol magamon éreztem miközben ő lehúzta rólam a már átnedvesedett alsóneműt. A szánk megint egy vonalba került, de ezúttal a lehető leglassabban hajolt felém. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg újra csókban forrtunk össze. Gyengéden simogatta ajkaival az enyémeket, és közben lassan – annyi idő után újra – összekapcsolódott a testünk.
      Mindkettőnkből felszakadt egy éles nyögés, de az elemésztő vágy ellenére még egyikünk sem mozdult meg. Megfeledkezve minden másról, egymásban elmerülve vívtuk a csókcsatánkat percekig, mígnem Rob elkezdett mozogni.
      A lehetetlennél is közelebb voltunk egymáshoz, és minél tovább ki akartam ezt élvezni. Mindketten sokáig nyújtottuk a végső gyönyört, de végül megsemmisíthetetlenül lecsapott ránk.
      Sok ideig így maradtunk még, összeölelkezve csókoltuk egymást. Azonban lehetetlennek tűnt, hogy most engedjem el, és ezzel valószínűleg ő is így volt. A szavakra továbbra sem pocsékoltunk több időt, inkább tettekkel szerettük egymást az éjszaka hátralévő részében.

(Rob)

      Nem mertem elaludni, mert attól féltem, hogy Kristen kiszökne mellőlem. Alig mertem elhinni, hogy nem tolt el mikor közeledni kezdtem felé. Aztán pedig egy hihetetlen éjszakát ajándékozott nekem.
      Nem csak testileg volt erre szükségünk, hanem lelkileg is. Ami viszont megijesztett, hogy a szemében észrevettem a búcsút. De nem akartam arra gondolni, hogy így lesz. Elhatároztam, hogy meg fogom győzni, hogy maradjon velem, és újra visszanyerem a bizalmát. Ezekkel a derűs gondolatokkal próbáltam elaludni, de akkor is bennem volt valami rossz előérzet.
      És reggel ért az első sokk. Egyedül ébredtem.

38. fejezet

Összedobtam egy újabb részt, bár megint nem a leghosszabb. Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, jó volt olvasni őket. :D És az is felmerült, hogy lesz-e békülős feji. Nos erre a válaszom, hogy lesz békülős feji, nyugalom. :) De előre szólok, hogy ehhez még türelem kell. :D Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Gyönyörű álmom volt. A valaha volt legszebb és legszomorúbb egyben. A legszebb, mert az álmomban újból együtt voltunk. Boldogok voltunk, mint azelőtt, és az utóbbi hetek meg sem történtek. És a legszomorúbb, mert tudtam, hogy ez már sosem lesz így.
      Könnyekkel az arcomon ébredtem. Borzasztó ürességet éreztem, annyira akartam, hogy valóra váljon az álmom. Körbenéztem a szobában és rájöttem, hogy egyedül vagyok. Ezek szerint Lizzy már felébredt...
      Némi nehézség árán megpróbáltam összeszedni magam, majd felöltöztem, és kiléptem az ajtón. De ott újabb sokk ért.
      - Boldog karácsonyt! - ugrott a nyakamba rögtön Ash. Teljesen elfelejtettem, hogy ma már huszonnegyedike van.
      - Neked is – viszonoztam a kívánságát még mindig teljesen sokkos állapotban. Ashley viszont nem sokat törődött ezzel, inkább elkezdett lefelé húzni a lépcsőn miközben a mai napról fecsegett, de nem igazán figyeltem rá.
      Már majdnem mindenki ébren volt ahogy észrevettem, köztük Ő is... Nagyon gondosan kerültem a tekintetét, nem akartam szembenézni sem Vele, sem pedig azzal ami tegnap történt köztünk. Nem azért mert megbántam, hanem mert tudtam, hogy többet nem fog megtörténni. Csak ezt a hetet éljem túl...
      Nemsokára a fiúk a fával szenvedtek míg mi dekoráltunk és ebédet csináltunk. De mindezek ellenére a karácsonyi hangulat nem igazán ért utol. Rob egész nap kitartóan figyelt, de én megpróbáltam teljesen átnézni rajta.

(Rob)

      Ha azt gondoltam, hogy Kristen a tegnap este után megenyhül, hatalmasat tévedtem. Egész nap úgy tett, mintha ott sem lennék, még csak rám se nézett.
      Kora este mind leültünk egy késői ebédhez – vagy inkább korai vacsorához -, nekem pedig eszembe jutott minden egy évvel ezelőttről, mikor ugyanebben a városban voltunk, pontosan karácsonykor, de még együtt... Ezt már végképp nem bírtam...
      A többiek – Kristent kivéve – mind boldognak tűntek, és teljesen karácsonyi hangulatban voltak. De én kilógtam a sorból, ahogyan Ő is.
      Felálltam, majd elnézést kérve kiléptem a ház ajtaján, és leültem az előtte lévő lépcsőre. Azt hittem a levegő kicsit kitisztítja majd a fejemet, de a szívfájdító gondolatok még mindig kínoztak belülről.
      Hirtelen meghallottam két cipő kopogását mögöttem... tehát Ash, Nikki, vagy valamelyik nővérem észrevette a borús hangulatomat. Egy érintést éreztem a vállamon, aztán pedig... egy túlságosan ismerős illatot kezdtem el érezni.
      Kristen leült mellém – közvetlenül mellém, a lábaink összeértek -, de nem nézett rám, inkább a lépcső alját fixírozta. Tudtam, hogy ez neki sem igazi karácsony, ő is ugyanúgy szenved.
      Hirtelen rám pillantott, tenyerét pedig az arcomra simította. Még mindig ugyanazokat az érzéseket láttam a szemében, de most volt benne még valami. Ebben a pillanatban, ahogy a tekintetünk összefonódott, és most megint mutatott felém egy kis kedvességet, úgy éreztem, hogy szeret. Tegnap is elmondta, de ma tényleg éreztem.
      Arca egyre csak közeledett az enyémhez, míg ajkai az arcomhoz nem értek. Pár pillanatig így maradt, én pedig csak élveztem a közelségét. Mikor elhúzódott, újra a szemembe nézett, mire pedig feleszméltem, ajkaink már édes csókban forrtak össze. Nem ő kezdeményezte, és nem is én, ezt mindketten ugyanannyira akartuk, szükségünk volt rá.
      Kristen kétségbeesetten csókolt, mintha tudná, hogy ez az utolsó. És talán igaza is volt. Percekig lassan, szinkronban mozogtak ajkaink, majd miután elhúzódott tőlem, nem nézett többet a szemembe. Arcunk még mindig összeért, ő pedig ezt kihasználva a fülembe suttogta:
      - Meg kell próbálunk... túllépni – mondta elcsukló hanggal.
      - És ha én nem akarok túllépni? - kérdeztem fájó szívvel.
      - Muszáj lesz. Én nem tudom folytatni – ezzel felállt és besétált, mintha mi sem történt volna.

      A következő napokban Kristen folytatta az ellenállást. Nem nézett rám, nem szólt hozzám, még csak a közelembe se jött...
      - Nyugi, még nincs minden veszve – vigasztalt Nikki mikor meglátta, hogy mennyire reménytelen a helyzetem. És láttam, hogy ő sem hiszi el amit mond...
      Tom is ezt mondogatta, habár láttam rajta, hogy őt is bántja valami. Többször is rákérdeztem, de mindig terelte a témát. Ki hitte volna, hogy egyszer épp vele fogok szerelmi bánaton osztozkodni...
      Minden nappal egyre csak nőtt a reménytelenségem, Kristen teljesen bezárkózott előttem. A szilveszter előtti napon már Ash lelkesedése is csökkent.
      - Borzasztóan makacs – zsörtölődött.
      - Szóval itt a vége – állapítottam meg szinte már beletörődve.
      - Hé! - szólt rám Ashley. - Ezt a hozzáállást nem szeretem.
      - Ez csak az igazság, Ash...
      - Én hiszek benned, Rob. Tudom, hogy sikerül majd visszaszerezned őt. Ezt a szenvedést egyikőtök sem érdemli meg. Hidd el, én már csak tudom, hisz melyik barátod ismer még ennyire? Annak idején azért engedtük el egymást mert tudtuk, hogy ez nem az igazi. De ismerlek téged, és ismerem Krist, ezért tudom, hogy ti összetartoztok.
      - Köszönöm, Ashley- mondtam, és tényleg hálás voltam neki, hisz a szavai legalább egy kis szikráját tükrözték a reménynek.
      - Viszont... ahhoz amit terveztem az kell, hogy teljesen összeszedd magad. Ugyanis ezentúl csakis rajtad áll.
      - Szóval miről is van szó pontosan?
      Ash elvigyorodott, majd olyat közölt velem, amiről álmodni se mertem.
      - Holnap este te és Kristen egyedül lesztek itt. És ezt muszáj lesz kihasználod.

37. fejezet

Köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, a mostanihoz pedig jó olvasást! :)
Abellana

(Rob)

      Mikor megérkeztünk, Kris sajnos a lehető legtávolabb ült tőlem – szándékosan. Ma este is gyönyörű volt, mint mindig, de fájt, hogy így átnézett rajtam. Én viszont egyfolytában őt bámultam. Egy pillanatra a tekintetünk is összeakadt, és arra az egy másodpercre nem azt az ellenségeskedést láttam a szemeiben amit eddig. Hanem a fájdalmat amit én okoztam neki. Ebben a pillanatban mindennél jobban akartam, hogy újra bízzon bennem.
      Miután elkapta a tekintetét, odasúgott valamit Ashnek, majd ketten elindultak a bárpult felé. Jackson is szemtanúja volt a jelenetnek, és miután a két lány elhagyta az asztalunkat, együttérző pillantást küldött felém.
      Legszívesebben újra italba fojtottam volna a bánatomat, de még rosszabb lett volna, ha Kristen ezt látja. Így hát maradt a szenvedés.
      A tekintetemmel megint őt kezdtem el keresni, de a látvány ami elém tárult nyugtalanító volt. Kris éppen valami pasival flörtölgetett, arcán pedig egy apró mosoly ült – amit mostanában egyáltalán nem lehetett rajta látni. Most kezdtem el csak igazán félni: nem lehet, hogy másé legyen.

(Kristen)

      A bárpultnál Ash rögtön elkezdett valami sráccal szemérmetlenül flörtölni, és jelenleg irigyeltem azért, hogy nem kötik olyan érzések senkihez. Habár a ma reggeli beszélgetésünknél elég gyanús volt...
      Nem sokkal később engem is megszólított egy srác, és pár percnyi beszélgetés után megállapítottam, hogy egy nem csak kedves, de humoros fiút is sodort az utamba a szél. Egyáltalán nem volt rámenős, de finoman tudtomra adta a tetszését.
      Valami csoda folytán, erre a pár percre sikerült elfeledkeznem Robról, sőt, néha még el is mosolyodtam. Már arra sem emlékeztem lassan, hogy milyen érzés. Viszont rögtön le is fagyott az arcomról, amikor megláttam, hogy egy csaj Neki csacsog.
      Fájt ez az egész dolog, és fájt, hogy nekünk nem jött össze semmi. Most először merült fel bennem a gondolat, hogy mit fogok érezni, ha esetleg valaki más oldalán megtalálja a boldogságot. Persze a szívem még mindig az övé volt, és nem örültem, hogy mindketten szenvedünk, de ennek a lehetőségnek a gondolata... elviselhetetlen volt.
      Óvatosan hárítottam a srácot akivel épp dumáltam, úgy éreztem, hogy egy kis levegőre van szükségem. Kijöttem a klubból, és az épület oldalához siettem, ahol nem volt senki. Nem akartam, hogy bárki is meglássa a könnyeimet.
      Arcomat beletemettem az egyik kezembe, viszont pár pillanat után egy másik kéz érintését fedeztem fel az arcomon. Nem takartam el többé az arcomat, de nem is néztem fel. Nem volt szükséges ahhoz, hogy tudjam ki az.
      - Mit keresel itt? - vetettem oda neki.
      Válasz helyett ajkait végighúzta az arcom jobb oldalán, majd homlokát az enyémnek döntötte. Már ellenkezni is fáradt voltam...
      - Hiányzol, Kristen – suttogta fájdalmasan.
      Felsóhajtottam. Ő is hiányzott nekem... fogalma sincs mennyire.
      - Tudod, hogy már vége – mondtam halkan, remegő hangon. Egyik ujjával felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
      - Szeretlek.
      - Rob... - kezdtem volna tiltakozni a vallomása ellen, de belém fojtotta a szót. Nem is akárhogyan.
      Ajkaival gyengéden kezdte el cirógatni az enyémeket, én pedig már annyira gyenge voltam, hogy meg sem próbáltam eltávolodni. Nyelve hamarosan az enyémet kutatta, miközben csókunk egyre hevesebb lett. Csak pár percre vissza akartam kapni mindent, amink volt.
      Kezeim felfelé haladtak a hátán, hogy aztán a karjaim körbeöleljék a nyakát. Reakciómat észrevéve még szorosabban magához vont. Az az énem, amelyik csak élvezni akarta a jelent, belül ujjongott. Tenyere felfelé csúszott az oldalamon, én pedig továbbra sem ellenkeztem.
      Egy pillanatra – levegővétel céljából – eltávolodott tőlem, de ez lett a szenvedélyünk veszte. Ahogy a szemébe néztem, eszembe jutott az utóbbi hetek szenvedése.
      - Mi a francot gondoltam... – szitkozódtam magamban.
      Kihasználva a pillanatnyi szünetet eltávolodtam Robtól, ő pedig csalódottan nyugtázta, hogy nem gondolom meg magamat.
      - Nagyon szeretlek – suttogtam, megint a könnyeimmel küszködve. - De ez nem elég. Sosem volt elég.
      A lehető leggyorsabban próbáltam tőle eltávolodni, hogy szólhassak Ashnek, hogy most rögtön visszamegyek. Ő persze rögtön – ellenkezést nem tűrve – közölte, hogy nem hagy egyedül és velem tart.

(Rob)

      Visszatért belém az élet, ahogy megéreztem, hogy már nem ellenkezik. Nem akartam mást, csak eltüntetni belőle a negatív érzéseket, hogy ne érezze a fájdalmat többé, csak a régi szerelmet. De amint egy pillanatra eltávolodtunk, ő meggondolta magát. Reménykedő szívem újra ripityára tört.
      - Mi történt? - kérdezte Tom mikor visszamentem. - Ash és Kris most mentek el.
      Felsóhajtottam. Ezek szerint egyáltalán nem akar látni.
      - Hagyjuk. És te miért is vágsz ilyen fancsali képet? - tereltem a témát.
      - Hagyjuk – ismételte dühösen.
      Most, hogy nem volt teljes a csapat, nemsokára mindannyian visszamentünk. De a többiekkel ellentétben én nem a saját szobánkba mentem először. Idegesen kopogtam be Kristen és Liz ajtaján.
      - Rob... mit szeretnél? - nyitott ajtót meglepetten a nővérem.
      - Lizzy, beszélnem kell vele.
      - Tudod, hogy nem hagyhatom. És különben is, már alszik...
      - Csak hadd jöjjek be egy pillanatra – kértem.
      Liz aggódva hátratekintett, majd visszafordult hozzám.
      - Én most lemegyek egy percre. Mire visszajövök, ne legyél itt.
      - Köszönöm – suttogtam hálásan, majd bementem a szobájukba és rögtön megpillantottam az alvó Kristent. Mikor hátranéztem, Lizzy már becsukta maga mögött az ajtót, úgyhogy közelebb merészkedtem szerelmemhez. Hosszú idő óta most először láttam nyugodtnak az arcát, és óvatosan végigsimítottam rajta. Kris öntudatlanul is a tenyerembe fúrta az arcát, én pedig lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. Mindennél jobban vissza akartam kapni.

36. fejezet

Köszönöm a véleményeket az előző részhez :) Akinek pedig nem tetszik, ne olvassa :D
Abellana

(Kristen)

      A kísérletem, hogy megpróbáljak elaludni kudarcba fulladt. Pedig szívesen megfeledkeztem volna az életemről csak pár órára...
      A reggel első fényeivel felöltöztem, de nemsokára valaki a mi ajtónkon kopogott. Csak remélhettem, hogy nem a szomszédos szoba egyik lakója lesz az... De az ajtóban álló személye csak egy fokkal volt jobb.
      - Szeretnék veled beszélni – mondta Ashley halkan.
      Óvatosan, hogy fel ne ébresszem Lizzy-t, becsuktam magam mögött az ajtót, és karjaimat összekulcsolva a mellkasomon vártam Ash mondanivalóját.
      - Oké, beismerem, hogy rázós ötlet volt. Sajnálom. Csak elképzelni tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked... és ezzel nem számoltam. Olyan hülye ez az egész helyzet, nem akarok veled pont karácsony előtt haragban lenni.
      Mély levegőt vettem, aztán halványan elmosolyodtam, hogy megnyugtassam barátnőmet.
      - Én pedig sajnálom, amit tegnap mondtam... tudom, hogy csak segíteni akartál. Hogy mind segíteni akartok... és nélkületek nem éltem volna túl ezt a pár hetet.
      Ash nagyon megkönnyebbült, békülésünk után pedig elmeséltem neki ami tegnap éjszaka történt.
      - Tudom, hogy most sok benned a fájdalom amiatt amit tett, de...
      - Ne is kezdd ezt, Ash.
      - De talán adhatnál neki még egy esélyt – folytatta figyelembe sem véve az előbbi mondatomat.
      - Muszáj egyfolytában érte kampányolnotok? Képzeld csak magad bele a helyzetembe. Azt hiszem ennek így kellett lennie... nem kell erőltetni ami nem működik.
      - Hogy érted hogy nem működik? Mindenki tudja, hogy mennyire szeretitek egymást... még most is.
      - Ez nem valami tündérmese, Ash. A szerelem nem elég.
      Ashley rögtön tiltakozni kezdett volna, de végül nem tette. Én pedig inkább témát váltottam.
      - Elég hülyén érzem magam... a te szerelmi életed sosincs terítéken.
      - Hidd el, jobb is így – felelte egy fintor kíséretében.
      - Ó, istenem, borzasztó barátnő vagyok! Mesélj csak...
      - Semmi különös, igazából...
      Most láttam először a mindig csacsogó Ashley-t szófukarkodni. És ettől kíváncsi lettem.
      - Na jó, ismerem? - kezdtem el a találgatást. De feleletként csak egy pirulást kaptam.
      - Azta, Ash... mi van veled? - vigyorogtam.
      - Hagyjuk a témát, most a te problémád a soros.
      Felsóhajtottam. Az én problémám egyelőre megoldhatatlannak bizonyult... A beszélgetésünket az ajtó nyílása zavarta meg. De nem a mi szobánk ajtaja tárult ki.
      Rob a szomszéd szobából lépett ki, mire a légkör rögtön fagyos lett. Pillantását az enyémbe fúrta, de Ashley – észre sem véve apró közjátékunkat – ekkor megszólalt.
      - Jó reggelt, Rob! - csicseregte vidáman, mintha minden rendben lenne. Csodálkoztam, hogy egyáltalán hogy képes nem érzékelni a Rob és köztem lévő feszültséget.
      - Jó reggelt, Ash... - felelte, de közben dacos pillantásával engem célzott meg.
      Dühösen elkaptam a tekintetem, de a látóköröm még érzékelte ahogy lemegy a lépcsőn, itt hagyva minket.
      - Nyugiiii... - nézett rám Ash bátorítóan. - Szilveszterig kibírjátok.
      Ebben én nem voltam ilyen biztos...

(Rob)

      Amikor reggel megint találkoztam vele, látszott rajta, hogy ugyanolyan ellenszenvet táplál irántam mint eddig. Habár tegnap – mindössze pár másodpercig – bebizonyította, hogy mindennek ellenére neki is hiányzik amink volt. És annyi idő után megint érezni az ajkait, ahogy együtt mozognak az enyémekkel... csodálatos volt.
      Lent egy cigi és kávé kíséretében a kanapéra telepedtem. Egyre biztosabb voltam benne, hogy Ashley terve nem fog működni, ugyanis Kristen nem lesz hajlandó megbocsátani.
      Hirtelen megéreztem, ahogy valaki helyet foglal mellettem, és mikor felnéztem, Ash mosolygott rám.
      - Hát... beismerem, a helyzet nem a legjobb – sóhajtotta.
      - Nem fog működni. Bármit is tervezel, biztos, hogy nem fog működni.
      - Ahjj, ne legyél már ennyire pesszimista, Rob! Nem mondtam, hogy könnyű lesz. De még van remény.
      - Akkor beavatnál végre? Hogy mégis hogyan tervezed ezt az egészet?
      - Mindent a maga idejében – mosolygott titokzatosan.
      Egy lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy ezt nem fogom belőle kihúzni. Ashley még közölte, hogy ma este mindannyian bulizni megyünk, de ellenkezni sem volt esélyem. Remek... ha szerencsém van még azt is végignézhetem, ahogy valami pasi megfűzi Kristent.

(Kristen)

      Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy szórakozzak az Ő társaságában, sőt, eleve a szórakozáshoz sem volt kedvem. Ashből persze megint kitört a főnök, és rögtön parancsba adta, hogy mit kell felvennem.
      - Ashley, ahhoz, hogy a barátaimmal szórakozzak nem hiszem hogy feltétlenül szükséges egy ennyire rövid ruha – néztem bosszúsan a minire amibe bele akart rángatni.
      - Jajj Kristen, nyugi! Különben is... Robot biztos megeszi majd a fene ha meglát téged így. És akkor majd duplán sajnálhatja, hogy mekkora barom.
      - Khm... mióta is érdekel engem éppen az ő véleménye?
      Ash mintha meg sem hallotta volna a bosszankodásomat... Remek, ha ő egyszer ragaszkodik valamihez, nem lehet vele szembeszállni.
      Lementünk, hogy csatlakozzunk a többiekhez. Észrevettem Rob reakcióját mikor meglátott, és hiába mondtam Ashnek az ellenkezőjét, elégedettséggel nyugtáztam, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rá. Mikor pedig elindultunk, még fogalmam sem volt róla, hogy miket tartogat számomra a mai este...