38. fejezet

Összedobtam egy újabb részt, bár megint nem a leghosszabb. Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, jó volt olvasni őket. :D És az is felmerült, hogy lesz-e békülős feji. Nos erre a válaszom, hogy lesz békülős feji, nyugalom. :) De előre szólok, hogy ehhez még türelem kell. :D Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Gyönyörű álmom volt. A valaha volt legszebb és legszomorúbb egyben. A legszebb, mert az álmomban újból együtt voltunk. Boldogok voltunk, mint azelőtt, és az utóbbi hetek meg sem történtek. És a legszomorúbb, mert tudtam, hogy ez már sosem lesz így.
      Könnyekkel az arcomon ébredtem. Borzasztó ürességet éreztem, annyira akartam, hogy valóra váljon az álmom. Körbenéztem a szobában és rájöttem, hogy egyedül vagyok. Ezek szerint Lizzy már felébredt...
      Némi nehézség árán megpróbáltam összeszedni magam, majd felöltöztem, és kiléptem az ajtón. De ott újabb sokk ért.
      - Boldog karácsonyt! - ugrott a nyakamba rögtön Ash. Teljesen elfelejtettem, hogy ma már huszonnegyedike van.
      - Neked is – viszonoztam a kívánságát még mindig teljesen sokkos állapotban. Ashley viszont nem sokat törődött ezzel, inkább elkezdett lefelé húzni a lépcsőn miközben a mai napról fecsegett, de nem igazán figyeltem rá.
      Már majdnem mindenki ébren volt ahogy észrevettem, köztük Ő is... Nagyon gondosan kerültem a tekintetét, nem akartam szembenézni sem Vele, sem pedig azzal ami tegnap történt köztünk. Nem azért mert megbántam, hanem mert tudtam, hogy többet nem fog megtörténni. Csak ezt a hetet éljem túl...
      Nemsokára a fiúk a fával szenvedtek míg mi dekoráltunk és ebédet csináltunk. De mindezek ellenére a karácsonyi hangulat nem igazán ért utol. Rob egész nap kitartóan figyelt, de én megpróbáltam teljesen átnézni rajta.

(Rob)

      Ha azt gondoltam, hogy Kristen a tegnap este után megenyhül, hatalmasat tévedtem. Egész nap úgy tett, mintha ott sem lennék, még csak rám se nézett.
      Kora este mind leültünk egy késői ebédhez – vagy inkább korai vacsorához -, nekem pedig eszembe jutott minden egy évvel ezelőttről, mikor ugyanebben a városban voltunk, pontosan karácsonykor, de még együtt... Ezt már végképp nem bírtam...
      A többiek – Kristent kivéve – mind boldognak tűntek, és teljesen karácsonyi hangulatban voltak. De én kilógtam a sorból, ahogyan Ő is.
      Felálltam, majd elnézést kérve kiléptem a ház ajtaján, és leültem az előtte lévő lépcsőre. Azt hittem a levegő kicsit kitisztítja majd a fejemet, de a szívfájdító gondolatok még mindig kínoztak belülről.
      Hirtelen meghallottam két cipő kopogását mögöttem... tehát Ash, Nikki, vagy valamelyik nővérem észrevette a borús hangulatomat. Egy érintést éreztem a vállamon, aztán pedig... egy túlságosan ismerős illatot kezdtem el érezni.
      Kristen leült mellém – közvetlenül mellém, a lábaink összeértek -, de nem nézett rám, inkább a lépcső alját fixírozta. Tudtam, hogy ez neki sem igazi karácsony, ő is ugyanúgy szenved.
      Hirtelen rám pillantott, tenyerét pedig az arcomra simította. Még mindig ugyanazokat az érzéseket láttam a szemében, de most volt benne még valami. Ebben a pillanatban, ahogy a tekintetünk összefonódott, és most megint mutatott felém egy kis kedvességet, úgy éreztem, hogy szeret. Tegnap is elmondta, de ma tényleg éreztem.
      Arca egyre csak közeledett az enyémhez, míg ajkai az arcomhoz nem értek. Pár pillanatig így maradt, én pedig csak élveztem a közelségét. Mikor elhúzódott, újra a szemembe nézett, mire pedig feleszméltem, ajkaink már édes csókban forrtak össze. Nem ő kezdeményezte, és nem is én, ezt mindketten ugyanannyira akartuk, szükségünk volt rá.
      Kristen kétségbeesetten csókolt, mintha tudná, hogy ez az utolsó. És talán igaza is volt. Percekig lassan, szinkronban mozogtak ajkaink, majd miután elhúzódott tőlem, nem nézett többet a szemembe. Arcunk még mindig összeért, ő pedig ezt kihasználva a fülembe suttogta:
      - Meg kell próbálunk... túllépni – mondta elcsukló hanggal.
      - És ha én nem akarok túllépni? - kérdeztem fájó szívvel.
      - Muszáj lesz. Én nem tudom folytatni – ezzel felállt és besétált, mintha mi sem történt volna.

      A következő napokban Kristen folytatta az ellenállást. Nem nézett rám, nem szólt hozzám, még csak a közelembe se jött...
      - Nyugi, még nincs minden veszve – vigasztalt Nikki mikor meglátta, hogy mennyire reménytelen a helyzetem. És láttam, hogy ő sem hiszi el amit mond...
      Tom is ezt mondogatta, habár láttam rajta, hogy őt is bántja valami. Többször is rákérdeztem, de mindig terelte a témát. Ki hitte volna, hogy egyszer épp vele fogok szerelmi bánaton osztozkodni...
      Minden nappal egyre csak nőtt a reménytelenségem, Kristen teljesen bezárkózott előttem. A szilveszter előtti napon már Ash lelkesedése is csökkent.
      - Borzasztóan makacs – zsörtölődött.
      - Szóval itt a vége – állapítottam meg szinte már beletörődve.
      - Hé! - szólt rám Ashley. - Ezt a hozzáállást nem szeretem.
      - Ez csak az igazság, Ash...
      - Én hiszek benned, Rob. Tudom, hogy sikerül majd visszaszerezned őt. Ezt a szenvedést egyikőtök sem érdemli meg. Hidd el, én már csak tudom, hisz melyik barátod ismer még ennyire? Annak idején azért engedtük el egymást mert tudtuk, hogy ez nem az igazi. De ismerlek téged, és ismerem Krist, ezért tudom, hogy ti összetartoztok.
      - Köszönöm, Ashley- mondtam, és tényleg hálás voltam neki, hisz a szavai legalább egy kis szikráját tükrözték a reménynek.
      - Viszont... ahhoz amit terveztem az kell, hogy teljesen összeszedd magad. Ugyanis ezentúl csakis rajtad áll.
      - Szóval miről is van szó pontosan?
      Ash elvigyorodott, majd olyat közölt velem, amiről álmodni se mertem.
      - Holnap este te és Kristen egyedül lesztek itt. És ezt muszáj lesz kihasználod.