32. fejezet

Hmm... mit is írhatnék. Ha van egyáltalán olyan, aki szereti ezt a történetet, annak most kicsit meg kell emésztenie ezt a részt. Megint eléggé drámai lett, de ez van. De ezen is túljut majd a történet, ne aggódjatok. Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      A legfélelmetesebb az volt, hogy mikor a reggel első napsugaraival együtt felébredtem, emlékeztem a tegnap éjszakára. Meg kellett erőltetnem az agyamat, de emlékeztem. Bár ne tettem volna... vagy bárcsak visszafordíthatnám az egészet.
      Megfordultam, és habár tudtam, hogy mit fogok látni, összeszorult a torkom. Egy szőke csaj feküdt mellettem. Meztelen volt, ahogy én is. Eszembe jutott Kristen. Egy napja még ő volt mellettem az ágyban...
      Tegnap este tényleg teljesen elvesztem. Megbántottam Őt, aztán pedig megtettem azt, amivel gyanúsítottam. Biztos voltam benne, hogy ezzel vége. Elképzelni a jövőt Kristen nélkül... lehetetlen volt számomra.
      Kiszálltam az ágyból, hogy felöltözzek. A lány - akinek a lakásán voltam - abszolút hidegen hagyott. Ha józan vagyok, biztosan nem dugom meg. Ahogy senki mást sem... csak egyvalakit akartam, de ő most elérhetetlen volt.

(Kristen)

      Körülbelül tíz percre szundítottam el. Nem volt kedvem beszélni senkivel, úgyhogy korán reggel csak hagytam egy levelet Ashnek, és hazamentem. Tudtam, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem Robbal.
      Mikor a házhoz értem, az ajtó nyitva volt. Ezek szerint itthon van... Félve léptem be a házba, és aztán nyugtáztam, hogy igazam van. Tényleg itt volt, a kanapén ülve két tenyerébe rejtette az arcát, de az érkeztemre felkapta a fejét.
      - Kristen! - felállt és gyorsan elém állt. - Annyira sajnálom... Teljesen hülye voltam, és...
      - Rob... - szakítottam félbe – most elmegyek egy szállodába. Muszáj gondolkodnom.
      Ijedt tekintete elsötétült, mikor meghallotta, hogy el akarok menni.
      - Kérlek, ne tedd ezt! Én csak...
      - Hagyd abba! Ne mentegetőzz, tényleg át kell gondolnom mindent.
      Rob még kétségbeesettebb lett, majd úgy húzta magához az arcomat, mintha egy éve csak erre a csókra várt volna. Egyszerre volt vad, türelmetlen és lassú, gyöngéd. Hatalmas erőmbe tellett, hogy elszakítsam magam tőle.
      - Ezt most nem intézzük el ennyivel Rob...
      - Kristen, el kell mondanom valamit. De tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek, és nagyon sajnálom.
      Hirtelen borzasztó előérzetem lett...
      - Mi az? - kérdeztem ijedten.
      - Én... annyira elveszett voltam az éjszaka, és az a hülyeség, amit a fejedhez vágtam... nem gondoltam komolyan, de aztán elmentél én pedig... teljesen részeg voltam. Olyat tettem utána, amit örökké bánni fogok.
      Mintha egy könnycseppet láttam volna könyörgő szemeiben, de nem lehettem biztos benne, mivel jóformán hangtalanul zokogtam.
      - Rob... - suttogtam. - Mit csináltál?
      - Tegnap... elmentem egy bárba. Még részegebb lettem és mikor reggel felébredtem... annyira sajnálom, Kristen, egy idióta voltam!
      Nem értettem mit mond. Úgy tűnt, hogy nincs is semmi értelme. De aztán... rájöttem. Ha a tegnap egy rémálom volt, akkor a mai nap volt a pokol. A zokogásom felerősödött, ahogy tiszta képet kaptam arról, hogy mit művelt.
      - Te... nekiállsz gyanúsítgatni, hogy megcsallak, aztán összefekszel valami ribanccal!!? - kiabáltam. A fájdalom olyan hirtelen lett úrrá a testemen, hogy úgy éreztem valaki más mozgat, miközben bementem a hálószobába, és elkezdtem bőröndbe dobálni a ruháimat.
      Háttérzajként hallottam Rob bocsánatkéréseit, de nem figyeltem rá. Vége – ez visszhangzott a fejemben. Mindeközben a sírásom cseppet sem csillapult, de végül sikerült a legfontosabb dolgokat, bepakolnom, és az ajtó felé igyekeztem. Mielőtt kiléphettem volna a kertbe, Rob megállított.
      - Kristen, nem teheted ezt! Nélküled semmi sem megy...
      - Azt hiszem kénytelen leszel megoldani valahogy – feleltem tele haraggal és fájdalommal, majd kiléptem az ajtón. Az egykori közös házunk ajtaján.

(Rob)

      Egy órája ment el. Ötvenöt perce tettem kárt a berendezésbem. Ötven perce kezdtem el inni. És körülbelül azóta sajnáltatom is magam... A hálószoba padlóján ültem, hátamat az ágynak vetve. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem történhet meg. Elképzeltem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és felébredek Kristen mellett. De a telefonom hangja nem hagyta hogy elábrándozzak.
      - Te idióta szemét! - kiabált Ashley, amint felvettem a telefont.
      - Ő ott van?
      - Igen, itt van. És teljesen kiborult! Remélem örülsz magadnak, seggfej...
      - Azt hiszed én talán boldog vagyok? - kérdeztem gúnyolódva.
      - Azt hiszem jelen pillanatban eléggé leszarom... fogalmad sincs, hogy milyen állapotban van most.
      A fájdalom megint lebénított, úgy éreztem kettészakad a szívem. Az egy dolog, ha én szenvedek, de az övét képtelen vagyok elviselni.
      - Ki tudja még? - kérdeztem.
      - Kellan és Nikki. Éppen próbálnak valami életet varázsolni belé...
      Mielőtt újra belém hasíthatott volna a gyötrő érzés, a telefonom elkezdett csipogni.
      - Keresnek a másikon...
      - Baszd meg, Rob! Éppen azt akarnám...
      Túl sok volt ez. Nem bírtam tovább hallgatni Ashley-t, és beleszóltam a másik vonalba. Nem kis meglepetésemre Tom volt az.
      - Te teljesen megőrültél? - kiabált rám a legjobb barátom. - Ashley nemrég mondta el.
      - Tudom, Tom... ne fáradj, már tudok róla, hogy egy idióta részeges barom vagyok.
      - Basszus, tudod, hogy a barátom vagy, de hogy a francba tehetted ezt Krisszel?
      További agymosást kaptam a vonal másik végéről, de figyelmen kívűl hagytam, és folytattam az önostorozást. Hihetetlen, hogy ennyire rövid idő alatt így elszúrtam...
      Nem tudtam gondolkodni, és csak egy valami járt a fejemben egyfolytában: vége van.