37. fejezet

Köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, a mostanihoz pedig jó olvasást! :)
Abellana

(Rob)

      Mikor megérkeztünk, Kris sajnos a lehető legtávolabb ült tőlem – szándékosan. Ma este is gyönyörű volt, mint mindig, de fájt, hogy így átnézett rajtam. Én viszont egyfolytában őt bámultam. Egy pillanatra a tekintetünk is összeakadt, és arra az egy másodpercre nem azt az ellenségeskedést láttam a szemeiben amit eddig. Hanem a fájdalmat amit én okoztam neki. Ebben a pillanatban mindennél jobban akartam, hogy újra bízzon bennem.
      Miután elkapta a tekintetét, odasúgott valamit Ashnek, majd ketten elindultak a bárpult felé. Jackson is szemtanúja volt a jelenetnek, és miután a két lány elhagyta az asztalunkat, együttérző pillantást küldött felém.
      Legszívesebben újra italba fojtottam volna a bánatomat, de még rosszabb lett volna, ha Kristen ezt látja. Így hát maradt a szenvedés.
      A tekintetemmel megint őt kezdtem el keresni, de a látvány ami elém tárult nyugtalanító volt. Kris éppen valami pasival flörtölgetett, arcán pedig egy apró mosoly ült – amit mostanában egyáltalán nem lehetett rajta látni. Most kezdtem el csak igazán félni: nem lehet, hogy másé legyen.

(Kristen)

      A bárpultnál Ash rögtön elkezdett valami sráccal szemérmetlenül flörtölni, és jelenleg irigyeltem azért, hogy nem kötik olyan érzések senkihez. Habár a ma reggeli beszélgetésünknél elég gyanús volt...
      Nem sokkal később engem is megszólított egy srác, és pár percnyi beszélgetés után megállapítottam, hogy egy nem csak kedves, de humoros fiút is sodort az utamba a szél. Egyáltalán nem volt rámenős, de finoman tudtomra adta a tetszését.
      Valami csoda folytán, erre a pár percre sikerült elfeledkeznem Robról, sőt, néha még el is mosolyodtam. Már arra sem emlékeztem lassan, hogy milyen érzés. Viszont rögtön le is fagyott az arcomról, amikor megláttam, hogy egy csaj Neki csacsog.
      Fájt ez az egész dolog, és fájt, hogy nekünk nem jött össze semmi. Most először merült fel bennem a gondolat, hogy mit fogok érezni, ha esetleg valaki más oldalán megtalálja a boldogságot. Persze a szívem még mindig az övé volt, és nem örültem, hogy mindketten szenvedünk, de ennek a lehetőségnek a gondolata... elviselhetetlen volt.
      Óvatosan hárítottam a srácot akivel épp dumáltam, úgy éreztem, hogy egy kis levegőre van szükségem. Kijöttem a klubból, és az épület oldalához siettem, ahol nem volt senki. Nem akartam, hogy bárki is meglássa a könnyeimet.
      Arcomat beletemettem az egyik kezembe, viszont pár pillanat után egy másik kéz érintését fedeztem fel az arcomon. Nem takartam el többé az arcomat, de nem is néztem fel. Nem volt szükséges ahhoz, hogy tudjam ki az.
      - Mit keresel itt? - vetettem oda neki.
      Válasz helyett ajkait végighúzta az arcom jobb oldalán, majd homlokát az enyémnek döntötte. Már ellenkezni is fáradt voltam...
      - Hiányzol, Kristen – suttogta fájdalmasan.
      Felsóhajtottam. Ő is hiányzott nekem... fogalma sincs mennyire.
      - Tudod, hogy már vége – mondtam halkan, remegő hangon. Egyik ujjával felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
      - Szeretlek.
      - Rob... - kezdtem volna tiltakozni a vallomása ellen, de belém fojtotta a szót. Nem is akárhogyan.
      Ajkaival gyengéden kezdte el cirógatni az enyémeket, én pedig már annyira gyenge voltam, hogy meg sem próbáltam eltávolodni. Nyelve hamarosan az enyémet kutatta, miközben csókunk egyre hevesebb lett. Csak pár percre vissza akartam kapni mindent, amink volt.
      Kezeim felfelé haladtak a hátán, hogy aztán a karjaim körbeöleljék a nyakát. Reakciómat észrevéve még szorosabban magához vont. Az az énem, amelyik csak élvezni akarta a jelent, belül ujjongott. Tenyere felfelé csúszott az oldalamon, én pedig továbbra sem ellenkeztem.
      Egy pillanatra – levegővétel céljából – eltávolodott tőlem, de ez lett a szenvedélyünk veszte. Ahogy a szemébe néztem, eszembe jutott az utóbbi hetek szenvedése.
      - Mi a francot gondoltam... – szitkozódtam magamban.
      Kihasználva a pillanatnyi szünetet eltávolodtam Robtól, ő pedig csalódottan nyugtázta, hogy nem gondolom meg magamat.
      - Nagyon szeretlek – suttogtam, megint a könnyeimmel küszködve. - De ez nem elég. Sosem volt elég.
      A lehető leggyorsabban próbáltam tőle eltávolodni, hogy szólhassak Ashnek, hogy most rögtön visszamegyek. Ő persze rögtön – ellenkezést nem tűrve – közölte, hogy nem hagy egyedül és velem tart.

(Rob)

      Visszatért belém az élet, ahogy megéreztem, hogy már nem ellenkezik. Nem akartam mást, csak eltüntetni belőle a negatív érzéseket, hogy ne érezze a fájdalmat többé, csak a régi szerelmet. De amint egy pillanatra eltávolodtunk, ő meggondolta magát. Reménykedő szívem újra ripityára tört.
      - Mi történt? - kérdezte Tom mikor visszamentem. - Ash és Kris most mentek el.
      Felsóhajtottam. Ezek szerint egyáltalán nem akar látni.
      - Hagyjuk. És te miért is vágsz ilyen fancsali képet? - tereltem a témát.
      - Hagyjuk – ismételte dühösen.
      Most, hogy nem volt teljes a csapat, nemsokára mindannyian visszamentünk. De a többiekkel ellentétben én nem a saját szobánkba mentem először. Idegesen kopogtam be Kristen és Liz ajtaján.
      - Rob... mit szeretnél? - nyitott ajtót meglepetten a nővérem.
      - Lizzy, beszélnem kell vele.
      - Tudod, hogy nem hagyhatom. És különben is, már alszik...
      - Csak hadd jöjjek be egy pillanatra – kértem.
      Liz aggódva hátratekintett, majd visszafordult hozzám.
      - Én most lemegyek egy percre. Mire visszajövök, ne legyél itt.
      - Köszönöm – suttogtam hálásan, majd bementem a szobájukba és rögtön megpillantottam az alvó Kristent. Mikor hátranéztem, Lizzy már becsukta maga mögött az ajtót, úgyhogy közelebb merészkedtem szerelmemhez. Hosszú idő óta most először láttam nyugodtnak az arcát, és óvatosan végigsimítottam rajta. Kris öntudatlanul is a tenyerembe fúrta az arcát, én pedig lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. Mindennél jobban vissza akartam kapni.