34. fejezet

Megérkezett a botrányosan rövid következő rész... Azért ilyen rövid (és azért csak most jön), mert a gépem megint úgy döntött, hogy beadja a kulcsot, úgyhogy most egy másik gépről írok, és ezt is csak gyorsan összedobtam. De köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, és jó olvasást.
Abellana

(Ashley)

     - Lehet, hogy hibázunk - mondtam a telefonba Tomnak. - Teljesen ki fog borulni.
     - Nehogy már a tegnapi miatt meghátrálj! Egy hét múlva már kicsit megbékél - győzködött.
     - Miért is tesszük ezt? - kérdeztem, inkább saját magamtól. - Rob csinálta ezt önmagával!
     - És most hagynád, hogy így éljen? Ez mindkettőjüknek rossz.
     - Rendben, tegyük fel, hogy Kristennek teljesen elmegy a józan esze és megbocsát. Mi van, ha már így sem akar vele lenni? - vitatkoztam.
     - Akkor legalább mindketten tisztázzák a dolgokat, és könnyebb lesz. Ne aggódj már, Ashley. Egy próbát megér.
     A szavak még akkor is visszhangoztak a fejemben, miután leraktam a telefont. Biztos, hogy megér ez egy próbát? Az ő helyzetükben minden annyira... törékenynek és reménytelennek tűnt.
     Gondolataimat a konyhába belépő Kristen szakította félbe.
     - Jó reggelt - köszöntem neki, felvéve a megnyugtató mosolyom álarcát.

(Kristen)

     Mikor reggel felébredtem, beszélgetést hallottam a konyhából. Közelebb érve meghallottam, hogy Ashley beszélget valakivel telefonon, de már csak az elköszönés fültanúja voltam.
     - Jó reggelt - fordult felém legjobb barátnőm egy mosollyal.
     - 'Reggelt... - sóhajtottam.
     - Vic tegnap elmondta mit terveztek - mondtam egy kis idő után. Furcsa volt, úgy tűnt, hogy Ash tekintete egy pillanatra ijedt lett.
     - Hogy mit tervezünk? - kérdezett vissza bizonytalanul.
     - Hát a házról... amit az ünnepekre béreltek.
     - Oh, igen... - sóhajtott megkönnyebbülten.
     - Szóval kik is jönnek pontosan?
     - Lizzy és Vic, Tom, Nikki és Kellan, valószínűleg Jackson, Xavier, meg persze te és én.
     Megnyugodtam. Ezek szerint Ő tényleg nem jön.
     - Ne aggódj, Kristen. Minden rendben lesz - mondta Ashley, de mintha csak önmagát nyugtatta volna.
     - Tudom... - hazudtam.

     A további napokban barátaim elkeseredett és csúfos kudarcot valló próbálkozásokat tettek annak érdekében, hogy újra érdekeljen az élet.
     De abban mindannyian reménykedtek - és talán én is -, hogy az ünnepekre való kiruccanás némileg jót tesz majd nekem. Viszont elkeserített a gondolat, hogy tavaly mennyivel szebb volt a karácsony Londonban.
     Igazából magam sem tudom, hogy mit remélek. Talán azt, hogy az idő begyógyítja majd a sebeimet. És - akármekkora fájdalmat okozott - Rob sebeit is. Hiszen minden dolog ellenére még most is szerettem.
     Egy valamit viszont biztosan tudtam: a barátaim segíteni szeretnének, és nem lehetek olyan hálátlan, hogy meg csak sem próbálom jól érezni magam.
     Az bizony nehéz menet lesz... - gondoltam.

     Mikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy milyen nap van. És ha nem is így lett volna, a december 22.-ét mutató naptár felvilágosított volna.
     Ahogy kiléptem a szobából, észrevettem, hogy Ashley máris lázasan készülődik.
     - Kristen! Hogy lehet, hogy még fel sem öltöztél? - tört ki belőle hisztérikus énje. - Másfél óra múlva indul a gépünk!
     - Nyugi már, Ash! Öt perc alatt készen vagyok...
     Ezzel nem is mondtam hazugságot, valóban villámgyorsan kész lettem, aztán a reptérre mentünk, ahol a többiekkel együtt felszálltunk a járatunkra.
     Szerencsére az idegbeteg Ashley most békésen szuszogott mellettem, de én tisztában voltam vele, hogy nekem a hosszú repülőút sem tud álmot hozni a szememre. Jól láttam, ahogy az előttünk ülő Nikki és Kellan összeölelkezve néha csókot váltanak. Ebben a pillanatban leírhatatlanul irigyeltem őket...
     Mikor leszálltunk a Heathrow reptéren, Ash váratlanul eltűnt egy időre, míg mi szereztünk két taxit. Körülbelül tíz percig volt távol, de nem egyedül érkezett vissza.
     Levegőt is alig kaptam, mikor megláttam ki csatlakozik hozzánk...