33. fejezet

Máris itt a következő rész. :D A kommentekben eléggé aggódtok, hogy hogyan fogja Rob ezt megoldani... csak annyit mondok, hogy már régóta tudtam, hogy belerakok egy ilyen részt a történetbe, és azt is, hogy hogyan fogom megoldani. Szóval nyugi van. :D Az előzőnél depisebb rész már valószínűleg nem fog jönni. Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Mikor felébredtem az ágyban, a nap úgy sütött be a szobába, mintha el akarná hitetni velem, hogy ez egy jó nap lesz. Pedig tudtam, hogy életem legborzasztóbb napjai következnek.
      Megéreztem a párnán az Ő illatát. Ez újabb tüskét szúrt a szívembe. Viszont egy valami furcsa volt: neszezést hallottam a gardrób felől. Akaratlanul is felcsillant bennem a remény szikrája: talán Ő jött vissza?
      Csalódnom kellett, amint megfordultam.
      - Hogy jutottál be ide? - kérdeztem Ashley-től.
      - Kristen adott kulcsot. Csak a cuccaiért jöttem, nálam fog lakni egy darabig. Elmondtam volna tegnap, ha szíveskedtél volna nem kinyomni a rohadt telefont.
      Nem szóltam semmit. Ahogy Ashley megfordult, tekintete sajnálkozó lett.
      - Őszinte leszek, Rob. Kris nagyon kiborult, és szerintem semmi esélyed, hogy megbocsásson. De ezt nem folytathatod. Össze kell szedned magad. Írtó szemét dolgot műveltél, de nem hagyhatom, hogy folytasd az önpusztítást.
      Ash szavai savat csepegtettek a szívemre. De hát nem érti...? Mihez is kezdhetnék Kristen nélkül?
      - Beszélni szeretnék vele – nyögtem ki.
      Ashley határozottan megrázta a fejét.
      - Sajnálom, de ezt nem engedhetem. És különben is... mit mondhatnál neki? Nem fog rajta segíteni a sajnálkozásod, Rob.
      - Én csak... nem hagyhatom tétlenül szenvedni.
      - Erre előbb kellett volna gondolnod – felelte, de arcán újból megjelent az empátia halvány nyoma. Leült mellém az ágyra, és fél karjával átölelte a vállamat.
      - Utállak azért, amit a legjobb barátnőmmel tettél. De tudom, hogy mennyire szereted, és ezért még a barátod vagyok. Kérlek szedd össze magad.
      Inkább nem tájékoztattam róla Ashley-t, hogy ez lehetetlen. Minden reménytelen lett.

(Kristen)

      Már két hete, hogy Ash megkért, hogy költözzek be hozzá. Bár inkább a követelte a megfelelő szó. Azt mondta nem tenne jót az egyedüllét. Mindig volt mellettem valaki: Ash, Xavi, Tom és Nikkiék egyfolytában körülöttem voltak, és habár nem mondták ki hangosan, tudtam, hogy attól féltek kárt teszek magamban.
      De nekem nem járt ilyesmi a fejemben. Főleg most, hogy már vannak olyan emberek az életemben, akiknek fájdalmat okoznék ezzel...
      Azt végképp nem akartam tudni, hogy Rob mit csinál... biztos sikerült már elfelejtenie további egyéjszakás ribancokkal. A többiek őt is látogatták, és habár Tom szerint ő is eléggé szenved, valahogy nehezemre esett elhinni.
      Gondolataimból a csengő hangja szakított ki. Mivel ez azon minimális mennyiségű pillanatok egyike volt, amikor egyedül voltam, kis időre abbahagytam a vegetálást, és lassan az ajtóhoz mentem. De arra, hogy ki fog ott várni, még nem voltam felkészülve...

(Rob)

      Az első gondolat ami átfutott az agyamon mikor ajtót nyitott, az volt, hogy mit műveltem vele... Látszott rajta, hogy milyen boldogtalan, és nem csak ez tépte ketté a már amúgy is megsebzett lelkemet. A fáradtság is nyomot hagyott rajta, és az is tisztán kivehető volt, hogy fogyott.
      - Kristen...
      - Menj innen! - szakított félbe, miközben már könnyek gyülekeztek a szemében.
      - Úgy sajnálom, Kristen, nagyon szeretlek.
      - Mi a fenét akarsz tőlem? - kiabálta szívszaggatóan. - Ennyi nem volt elég? Mennyit akarsz még bántani?
      A fájdalom tovább tépázott ahogy Kristen arcán végigfolytak a könnyek.
      - Ezt nem tudom tovább elviselni – suttogtam.
      - Kérlek menj innen – sírta könyörögve. Elkezdtem hátrálni az ajtóból, de még mindig nem tudtam elmenni.
      - Szeretlek...
      Kristen arcán még több fájdalom látszott. Nem várta meg, míg elmegyek, becsapta az ajtót. Arra vártam, mikor öl már meg a mérhetetlen fájdalom, de nem volt szerencsém.
      Amikor megfordultam, Xavier döbbent tekintetével találtam szembe magam.
      - Mi a francot keresel itt? - kérdezte dühösen, de nem várt választ. Máris félrelökött, és bement a házba.

(Kristen)

      Zokogva rogytam le az egyik székre, egyszerűen nem tudtam elviselni a tudatot, hogy itt van. Hirtelen két kéz ragadott meg, én pedig kis híján felugrottam az ijedtségtől.
      - Jesszusom, jól vagy, Kris? - kutatta az arcomat Xavi aggódva. De én nem tudtam válaszolni. Enyhén megráztam a fejem, mire legjobb barátom szorosan magához ölelt.
      - Ne aggódj, többet nem engedjük a közeledbe – mormolta a fülem mellett.

      Estére sikerült "helyre jönnöm", vagy legalábbis úgy ahogy visszaállítani magamat az eddigi vegetálásomba. A telefonom elkezdett csörögni, de féltem attól, hogy Ő hív. Félve néztem rá a kijelzőre, az azonban nem Rob nevét mutatta. Hanem Vic-ét. Ő és Lizzy is gyakran felhívtak, mióta Rob bevallotta a családjának, hogy mit tett.
      - Van valami, ami jobb kedvre fog deríteni – közölte rögtön Vic, mikor beleszóltam a mobilomba.
      - Ne haragudj, de ezt kétlem...
      - Szóóóóval, lefoglaltunk karácsonytól szilveszterig egy házat itt Londonban a bandának.
      - Vic! Ma délután itt volt, és teljesen kiborultam... nem bírok ki vele egy hetet egy fedél alatt.
      - Ne aggódj, Kris, ő nem jön. Még az sem biztos, hogy hazajön az ünnepekre.
      - Nem is tudom...
      Egy hét múlva lett volna karácsony, de kételkedtem, hogy addigra normális emberi lény leszek.
      - Jót tenne neked – próbált meggyőzni Vic, és végül igent mondtam. De egy valamit kihagytam a számításból. A barátaink a saját érdekünkben szeretnének minket újra együtt látni, és bizony semmilyen eszköztől nem riadnak vissza...