40. fejezet

Itt a következő rész, ami most elég rövid, de higgyétek el így kerek az egész, és most energiám sincs többre. De azt hiszem kárpótollak titeket :D Eredetileg nem ezt a folytatást terveztem, de már olyan régóta szenvedtettem a két főhőst, hogy meggondoltam magam. :D Van egy-két bejelentenivalóm is, az egyik az, hogy a történet az ötvenedik fejezettel véget fog érni. Viszont utána több mint valószínű, hogy belekezdek egy új RS történetbe, amit majd ide is kiírok természetesen. Végül pedig, örülök, hogy több kommentet kapok mostanában, úgyhogy ne haragudjatok, de kicsit megemelem a komihatárt. :D Nem húzom tovább a szót, jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Kristen elment. Csak ez zakatolt az agyamban, a szívemben pedig tombolt a fájdalom. Megláttam egy összehajtott papírdarabot a párnán. Tehát tényleg itthagyott...
      Remegő kezekkel nyúltam a papírért, majd apró habozás után szétnyitottam, a tenyerembe pedig egy kicsi, csillogó dolog hullott. Az eljegyzési gyűrűje volt, amit a szülinapján adtam neki. De ami a papíron volt...
      Sajnálom. Ennyi? Egy ilyen éjszaka után ennyivel búcsúzik el tőlem? Ki kellett derítenem, hogy a házban van-e még, vagy ha elment, mikor tette.
      Magamra kaptam egy nadrágot és egy pólót, majd rögtön a szomszéd szobába mentem. Kinyitottam az ajtót, de csak Lizzy aludt odabennt.
      - A francba – morogtam halkan, majd lefelé vettem az irányt. Tom az egyik kanapén feküdt szétterülve – gondolom Ashley figyelmeztette, hogy nem lenne tanácsos zavarnia.
      Mivel a nappali fala teljesen üveg volt, könnyedén kiláttam. És a látvány... egyszerre volt nyugtalanító és megnyugtató. Egy taxi állt odakint, Kristen pedig valószínűleg egy perce léphetett ki a csomagjával az ajtón.
      Fejvesztve rohantam kifelé, és még elértem őt mielőtt a taxihoz ért volna.
      - Mégis hová mész? - fújtattam idegesen.
      - Basszus – motyogta, majd felém fordult. - Könnyebb lett volna, ha csak később ébredsz fel.
      - Nem teheted! Nem hagyhatsz itt!
      - Foglaltam jegyet egy előbbi járatra – felelte. - Hazamegyek Los Angelesbe. Már elmondtam neked, Rob. Túlságosan megbántottál ahhoz, hogy folytatni tudjam.
      - Kérlek, Kristen! Csak még egy esélyt kérek, hogy örökre bebizonyíthassam, hogy mellettem a helyed! Szeretlek, és csak veled tudok élni.
      - Rob... az éjszaka egy csodás búcsú volt. Maradjunk ennyiben.
      Dühös lettem. Tudom, hogy elrontottam, de megbántam, életem legnagyobb hibája volt. Ő pedig meg sem próbál megbocsátani nekem.
      - Kristen, kérlek! - kiabáltam. - Csak próbáld meg! Csak... adj egy esélyt.
      A végét már suttogtam, mikor észrevettem, hogy Kris szemeiben könnyek csillognak.
      - Én... nem tudom...
      - Kristen, itt állok előtted és könyörgök, hogy bizonyíthassak. Te vagy az egész életem. Ne tagadd meg az életet tőlem. Kérlek!
      Nem válaszolt, de az arcára potyogtak a könnycseppek. Közelebb léptem hozzá, és lecsókoltam őket. Felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen, majd a fülébe suttogtam:
      - Szeretlek.
      Rögtön lecsaptam az ajkaira, és belesűrítettem a csókba minden érzelmet: a szenvedélyt, a szerelmet, és a leendő hűségemet is. Mert az nyilvánvaló volt, hogy soha többet nem fogok hibázni vele kapcsolatban.
      - Ígérd meg... – suttogta Kristen -, ígérd meg, hogy soha többet nem okozol ekkora fájdalmat.
      Ekkor már a szemembe nézett, kezeit pedig az arcom két oldalán tartotta. A könnyek még mindig záporoztak a szeméből. És ami el volt rejtve a mondatban... tehát ad még egy esélyt?
      - Soha többet – ígértem meg, majd újra ajkaira tapasztottam az enyémeket. És soha nem is terveztem elengedni.

(Kristen)

      Hajnalban – amilyen óvatosan csak tudtam – kimásztam Rob mellől, és felöltöztem. Tudtam, hogy többé nem látom valószínűleg. A gondolat könnyeket fakasztott bennem, de megpróbáltam figyelmen kívűl hagyni.
      Átmentem a másik szobába, ahol Liz már az ágyban feküdt. Itt is óvatosan mozogtam - nehogy felébresszem őt – miközben összepakoltam a ruháimat. Egy apró papírlapot is elővettem, mert nem búcsúzhattam el szavak nélkül. De csak egyetlen szó jutott eszembe.
      Elővettem az eljegyzési gyűrűt amit Robtól kaptam – és ami mindig nálam volt azóta, hogy a kiköltözésem napján lehúztam az ujjamról -, majd visszamentem a másik szobába. Leraktam a párnára az apró, kettéhajtott papírlapot, és közé raktam a gyűrűt.
      A könnyektől homályos látással még egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira, majd halkan kimentem. Ashley-nek is hagytam egy üzenetet, hogy ne aggódjon, de előbb hazamegyek.
      Írtó nehezen, de sikerült egy előbbi járatra jegyet szereznem, ezért hívtam egy taxit, és kivittem a cuccomat, de mielőtt odaértem volna...
      - Mégis hová mész? - kérdezte, hangja csupa düh.
      Újból elmondtam neki, hogy képtelen vagyok a folytatásra. Rob megint győzködött, hogy adjak neki egy utolsó esélyt, de már egy falat húztam magam köré, ami attól védett, hogy igent mondjak neki, és ő újból csalódást okozzon.
      Már továbbmentem volna a taxihoz, de ekkor Rob dühösen kiabálni kezdett. A legrosszabb viszont az volt, hogy ebben igaza volt. Még csak meg sem próbáltam neki adni még egy esélyt. A könnyeim eleredtek. Már mindenben kételkedtem, még önmagamban is, és teljesen elbizonytalanodtam.
      Rob észrevéve a reakciómat, közelebb jött hozzám és úgy csókolt meg, mint még soha. Mintha be akarná bizonyítani, hogy mi csak egymással élhetünk boldogan.
      És ebben a pillanatban az egész szemléletem megváltozott. Rájöttem, hogy igaza van. Rob és Kristen már nem létezhettek külön-külön. Csakis együtt.
      - Ígérd meg... ígérd meg, hogy soha többet nem okozol ekkora fájdalmat – suttogtam, miközben homályos tekintetünk egybeforrt.
      - Soha többet – felelte, majd boldogan magához húzott újra. Tudtam, hogy igazat mond.