37. fejezet

Köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, a mostanihoz pedig jó olvasást! :)
Abellana

(Rob)

      Mikor megérkeztünk, Kris sajnos a lehető legtávolabb ült tőlem – szándékosan. Ma este is gyönyörű volt, mint mindig, de fájt, hogy így átnézett rajtam. Én viszont egyfolytában őt bámultam. Egy pillanatra a tekintetünk is összeakadt, és arra az egy másodpercre nem azt az ellenségeskedést láttam a szemeiben amit eddig. Hanem a fájdalmat amit én okoztam neki. Ebben a pillanatban mindennél jobban akartam, hogy újra bízzon bennem.
      Miután elkapta a tekintetét, odasúgott valamit Ashnek, majd ketten elindultak a bárpult felé. Jackson is szemtanúja volt a jelenetnek, és miután a két lány elhagyta az asztalunkat, együttérző pillantást küldött felém.
      Legszívesebben újra italba fojtottam volna a bánatomat, de még rosszabb lett volna, ha Kristen ezt látja. Így hát maradt a szenvedés.
      A tekintetemmel megint őt kezdtem el keresni, de a látvány ami elém tárult nyugtalanító volt. Kris éppen valami pasival flörtölgetett, arcán pedig egy apró mosoly ült – amit mostanában egyáltalán nem lehetett rajta látni. Most kezdtem el csak igazán félni: nem lehet, hogy másé legyen.

(Kristen)

      A bárpultnál Ash rögtön elkezdett valami sráccal szemérmetlenül flörtölni, és jelenleg irigyeltem azért, hogy nem kötik olyan érzések senkihez. Habár a ma reggeli beszélgetésünknél elég gyanús volt...
      Nem sokkal később engem is megszólított egy srác, és pár percnyi beszélgetés után megállapítottam, hogy egy nem csak kedves, de humoros fiút is sodort az utamba a szél. Egyáltalán nem volt rámenős, de finoman tudtomra adta a tetszését.
      Valami csoda folytán, erre a pár percre sikerült elfeledkeznem Robról, sőt, néha még el is mosolyodtam. Már arra sem emlékeztem lassan, hogy milyen érzés. Viszont rögtön le is fagyott az arcomról, amikor megláttam, hogy egy csaj Neki csacsog.
      Fájt ez az egész dolog, és fájt, hogy nekünk nem jött össze semmi. Most először merült fel bennem a gondolat, hogy mit fogok érezni, ha esetleg valaki más oldalán megtalálja a boldogságot. Persze a szívem még mindig az övé volt, és nem örültem, hogy mindketten szenvedünk, de ennek a lehetőségnek a gondolata... elviselhetetlen volt.
      Óvatosan hárítottam a srácot akivel épp dumáltam, úgy éreztem, hogy egy kis levegőre van szükségem. Kijöttem a klubból, és az épület oldalához siettem, ahol nem volt senki. Nem akartam, hogy bárki is meglássa a könnyeimet.
      Arcomat beletemettem az egyik kezembe, viszont pár pillanat után egy másik kéz érintését fedeztem fel az arcomon. Nem takartam el többé az arcomat, de nem is néztem fel. Nem volt szükséges ahhoz, hogy tudjam ki az.
      - Mit keresel itt? - vetettem oda neki.
      Válasz helyett ajkait végighúzta az arcom jobb oldalán, majd homlokát az enyémnek döntötte. Már ellenkezni is fáradt voltam...
      - Hiányzol, Kristen – suttogta fájdalmasan.
      Felsóhajtottam. Ő is hiányzott nekem... fogalma sincs mennyire.
      - Tudod, hogy már vége – mondtam halkan, remegő hangon. Egyik ujjával felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
      - Szeretlek.
      - Rob... - kezdtem volna tiltakozni a vallomása ellen, de belém fojtotta a szót. Nem is akárhogyan.
      Ajkaival gyengéden kezdte el cirógatni az enyémeket, én pedig már annyira gyenge voltam, hogy meg sem próbáltam eltávolodni. Nyelve hamarosan az enyémet kutatta, miközben csókunk egyre hevesebb lett. Csak pár percre vissza akartam kapni mindent, amink volt.
      Kezeim felfelé haladtak a hátán, hogy aztán a karjaim körbeöleljék a nyakát. Reakciómat észrevéve még szorosabban magához vont. Az az énem, amelyik csak élvezni akarta a jelent, belül ujjongott. Tenyere felfelé csúszott az oldalamon, én pedig továbbra sem ellenkeztem.
      Egy pillanatra – levegővétel céljából – eltávolodott tőlem, de ez lett a szenvedélyünk veszte. Ahogy a szemébe néztem, eszembe jutott az utóbbi hetek szenvedése.
      - Mi a francot gondoltam... – szitkozódtam magamban.
      Kihasználva a pillanatnyi szünetet eltávolodtam Robtól, ő pedig csalódottan nyugtázta, hogy nem gondolom meg magamat.
      - Nagyon szeretlek – suttogtam, megint a könnyeimmel küszködve. - De ez nem elég. Sosem volt elég.
      A lehető leggyorsabban próbáltam tőle eltávolodni, hogy szólhassak Ashnek, hogy most rögtön visszamegyek. Ő persze rögtön – ellenkezést nem tűrve – közölte, hogy nem hagy egyedül és velem tart.

(Rob)

      Visszatért belém az élet, ahogy megéreztem, hogy már nem ellenkezik. Nem akartam mást, csak eltüntetni belőle a negatív érzéseket, hogy ne érezze a fájdalmat többé, csak a régi szerelmet. De amint egy pillanatra eltávolodtunk, ő meggondolta magát. Reménykedő szívem újra ripityára tört.
      - Mi történt? - kérdezte Tom mikor visszamentem. - Ash és Kris most mentek el.
      Felsóhajtottam. Ezek szerint egyáltalán nem akar látni.
      - Hagyjuk. És te miért is vágsz ilyen fancsali képet? - tereltem a témát.
      - Hagyjuk – ismételte dühösen.
      Most, hogy nem volt teljes a csapat, nemsokára mindannyian visszamentünk. De a többiekkel ellentétben én nem a saját szobánkba mentem először. Idegesen kopogtam be Kristen és Liz ajtaján.
      - Rob... mit szeretnél? - nyitott ajtót meglepetten a nővérem.
      - Lizzy, beszélnem kell vele.
      - Tudod, hogy nem hagyhatom. És különben is, már alszik...
      - Csak hadd jöjjek be egy pillanatra – kértem.
      Liz aggódva hátratekintett, majd visszafordult hozzám.
      - Én most lemegyek egy percre. Mire visszajövök, ne legyél itt.
      - Köszönöm – suttogtam hálásan, majd bementem a szobájukba és rögtön megpillantottam az alvó Kristent. Mikor hátranéztem, Lizzy már becsukta maga mögött az ajtót, úgyhogy közelebb merészkedtem szerelmemhez. Hosszú idő óta most először láttam nyugodtnak az arcát, és óvatosan végigsimítottam rajta. Kris öntudatlanul is a tenyerembe fúrta az arcát, én pedig lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. Mindennél jobban vissza akartam kapni.

36. fejezet

Köszönöm a véleményeket az előző részhez :) Akinek pedig nem tetszik, ne olvassa :D
Abellana

(Kristen)

      A kísérletem, hogy megpróbáljak elaludni kudarcba fulladt. Pedig szívesen megfeledkeztem volna az életemről csak pár órára...
      A reggel első fényeivel felöltöztem, de nemsokára valaki a mi ajtónkon kopogott. Csak remélhettem, hogy nem a szomszédos szoba egyik lakója lesz az... De az ajtóban álló személye csak egy fokkal volt jobb.
      - Szeretnék veled beszélni – mondta Ashley halkan.
      Óvatosan, hogy fel ne ébresszem Lizzy-t, becsuktam magam mögött az ajtót, és karjaimat összekulcsolva a mellkasomon vártam Ash mondanivalóját.
      - Oké, beismerem, hogy rázós ötlet volt. Sajnálom. Csak elképzelni tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked... és ezzel nem számoltam. Olyan hülye ez az egész helyzet, nem akarok veled pont karácsony előtt haragban lenni.
      Mély levegőt vettem, aztán halványan elmosolyodtam, hogy megnyugtassam barátnőmet.
      - Én pedig sajnálom, amit tegnap mondtam... tudom, hogy csak segíteni akartál. Hogy mind segíteni akartok... és nélkületek nem éltem volna túl ezt a pár hetet.
      Ash nagyon megkönnyebbült, békülésünk után pedig elmeséltem neki ami tegnap éjszaka történt.
      - Tudom, hogy most sok benned a fájdalom amiatt amit tett, de...
      - Ne is kezdd ezt, Ash.
      - De talán adhatnál neki még egy esélyt – folytatta figyelembe sem véve az előbbi mondatomat.
      - Muszáj egyfolytában érte kampányolnotok? Képzeld csak magad bele a helyzetembe. Azt hiszem ennek így kellett lennie... nem kell erőltetni ami nem működik.
      - Hogy érted hogy nem működik? Mindenki tudja, hogy mennyire szeretitek egymást... még most is.
      - Ez nem valami tündérmese, Ash. A szerelem nem elég.
      Ashley rögtön tiltakozni kezdett volna, de végül nem tette. Én pedig inkább témát váltottam.
      - Elég hülyén érzem magam... a te szerelmi életed sosincs terítéken.
      - Hidd el, jobb is így – felelte egy fintor kíséretében.
      - Ó, istenem, borzasztó barátnő vagyok! Mesélj csak...
      - Semmi különös, igazából...
      Most láttam először a mindig csacsogó Ashley-t szófukarkodni. És ettől kíváncsi lettem.
      - Na jó, ismerem? - kezdtem el a találgatást. De feleletként csak egy pirulást kaptam.
      - Azta, Ash... mi van veled? - vigyorogtam.
      - Hagyjuk a témát, most a te problémád a soros.
      Felsóhajtottam. Az én problémám egyelőre megoldhatatlannak bizonyult... A beszélgetésünket az ajtó nyílása zavarta meg. De nem a mi szobánk ajtaja tárult ki.
      Rob a szomszéd szobából lépett ki, mire a légkör rögtön fagyos lett. Pillantását az enyémbe fúrta, de Ashley – észre sem véve apró közjátékunkat – ekkor megszólalt.
      - Jó reggelt, Rob! - csicseregte vidáman, mintha minden rendben lenne. Csodálkoztam, hogy egyáltalán hogy képes nem érzékelni a Rob és köztem lévő feszültséget.
      - Jó reggelt, Ash... - felelte, de közben dacos pillantásával engem célzott meg.
      Dühösen elkaptam a tekintetem, de a látóköröm még érzékelte ahogy lemegy a lépcsőn, itt hagyva minket.
      - Nyugiiii... - nézett rám Ash bátorítóan. - Szilveszterig kibírjátok.
      Ebben én nem voltam ilyen biztos...

(Rob)

      Amikor reggel megint találkoztam vele, látszott rajta, hogy ugyanolyan ellenszenvet táplál irántam mint eddig. Habár tegnap – mindössze pár másodpercig – bebizonyította, hogy mindennek ellenére neki is hiányzik amink volt. És annyi idő után megint érezni az ajkait, ahogy együtt mozognak az enyémekkel... csodálatos volt.
      Lent egy cigi és kávé kíséretében a kanapéra telepedtem. Egyre biztosabb voltam benne, hogy Ashley terve nem fog működni, ugyanis Kristen nem lesz hajlandó megbocsátani.
      Hirtelen megéreztem, ahogy valaki helyet foglal mellettem, és mikor felnéztem, Ash mosolygott rám.
      - Hát... beismerem, a helyzet nem a legjobb – sóhajtotta.
      - Nem fog működni. Bármit is tervezel, biztos, hogy nem fog működni.
      - Ahjj, ne legyél már ennyire pesszimista, Rob! Nem mondtam, hogy könnyű lesz. De még van remény.
      - Akkor beavatnál végre? Hogy mégis hogyan tervezed ezt az egészet?
      - Mindent a maga idejében – mosolygott titokzatosan.
      Egy lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy ezt nem fogom belőle kihúzni. Ashley még közölte, hogy ma este mindannyian bulizni megyünk, de ellenkezni sem volt esélyem. Remek... ha szerencsém van még azt is végignézhetem, ahogy valami pasi megfűzi Kristent.

(Kristen)

      Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy szórakozzak az Ő társaságában, sőt, eleve a szórakozáshoz sem volt kedvem. Ashből persze megint kitört a főnök, és rögtön parancsba adta, hogy mit kell felvennem.
      - Ashley, ahhoz, hogy a barátaimmal szórakozzak nem hiszem hogy feltétlenül szükséges egy ennyire rövid ruha – néztem bosszúsan a minire amibe bele akart rángatni.
      - Jajj Kristen, nyugi! Különben is... Robot biztos megeszi majd a fene ha meglát téged így. És akkor majd duplán sajnálhatja, hogy mekkora barom.
      - Khm... mióta is érdekel engem éppen az ő véleménye?
      Ash mintha meg sem hallotta volna a bosszankodásomat... Remek, ha ő egyszer ragaszkodik valamihez, nem lehet vele szembeszállni.
      Lementünk, hogy csatlakozzunk a többiekhez. Észrevettem Rob reakcióját mikor meglátott, és hiába mondtam Ashnek az ellenkezőjét, elégedettséggel nyugtáztam, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rá. Mikor pedig elindultunk, még fogalmam sem volt róla, hogy miket tartogat számomra a mai este...

35. fejezet

Sziasztok! A gépem úgy döntött hajlandó együttműködni, úgyhogy itt a következő rész. :D Nagyon szépen köszönöm az előzőhöz a komikat :) Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      - Ez most valami vicc, ugye? - morogtam a mellettem álló Xavinak.
      - Hidd el, én sem rajongtam az ötletért. A nővérei találták ki Tommal és Ashley-vel.
      Kerülni akartam Rob tekintetét, de egyszerűen odavonzotta a szemem. És akkor megláttam, hogy ő is engem bámul...
      - Én ezt nem csinálom – mondtam idegesen, majd megfordultam volna, ha Tom nem ragadja meg a két vállamat.
      - Ne is gondolj a szökésre!
      - Hogy a francba képzeltétek ezt el, Tom? Majd vidáman egymás nyakába borulunk és utána békességben eltöltjük együtt az ünnepeket? Nem leszek vele egy fedél alatt! - borultam ki rögtön.
      - Nyugi, Kris, békén fog hagyni, megígérem – csatlakozott mellénk Liz.
      - Árulók – motyogtam dühösen, de engedelmesen beszálltam az egyik taxiba. Szerencsére Ő a másikban volt...
      Mikor leparkoltunk a hatalmas ház elé ami London külvárosában volt, a többiek rögtön bementek körülnézni, de én hátrarántottam Ashley-t, hogy eszébe se jusson magyarázat nélkül távozni.
      - Mit keres itt? - fújtam dühösen Ashley-nek, aki makacsul bámulta a cipője orrát.
      - Nézd, ez a ti érdeketekben van... - motyogta.
      - Már nincs olyan, hogy a mi érdekünk Ash! Ez maximum az Ő érdekében van, de biztosan nem az enyémben. Ugyanis nem látom hogy segíthetne az, hogy egy hétig össze vagyok vele zárva...
      - Kris, így mind a ketten szenvedtek!
      - Miért, talán a kurvája is elhagyta? - kérdeztem gyúnyolódva.
      - Fejezd be! - kiabált rám Ashley, és most először nézett a szemembe. Meglepődtem a hirtelen jött "bátorságától". - Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz! Amiatt érzi így magát amit tett veled.
      - Hirtelen ő lett a jófiú?
      - Jajj, Kristen... - sóhajtotta. - Tudod, hogy mit gondolok. Rohadt egy dolog volt, ami történt... nagyot hibázott és jogod van ahhoz, hogy utáld. De te is tudod, hogy még mindig szereted őt. Éppen úgy, ahogyan ő is téged.
      Akármennyire is nem akartam elismerni, igaza volt abban, hogy szeretem. De attól még összetörte a szívem...
      - Tudod mit, Ash? Hálás vagyok a segítségért, mindenért elképzelhetetlenül hálás vagyok. De most túlmentetek egy határon. Talán legközelebb a saját életedben kéne rendet tenni először!
      Otthagytam döbbent barátnőmet, és idegesen betrappoltam a házba.
      - Kitalálom. Összevesztetek... - mondta Lizzy ahogy meglátott.
      - Naná – vontam vállat.
      - Ez talán tényleg elég erős volt, Kris... Felnőttek vagytok, és hagynunk kellett volna, hogy magatok oldjátok meg.
      - Úgy van – durcáskodtam, mire egykori sógornőjelöltem elmosolyodott.
      - Na gyere, velem leszel. Gondolom ezek után nem lenne túl szép Ashley-vel lenni egy szobában.
      Lizzynek igaza volt, ma már tényleg nem vágytam Ash társaságára, ahhoz túlságosan dühös voltam... Szerencsére az este további részében nem került Rob a szemem elé.

(Rob)

      A szívem megint megfájdult, ahogy megláttam őt a reptéren. Még mindig látszottak rajta ennek a kibírhatatlan időszaknak a jelei, de még így is annyira gyönyörű volt...
      Persze a dolog nem ment simán: Kristen rögtön kiborult, és meg is értettem miatta.
      - Ne aggódj, rendben lesz... - suttogta Ash. És én csak remélhettem, hogy így lesz.
      Tommal kerültem össze, és még szerencse, hogy a lányok meghagyták nekünk azokat a szobákat ahol nincs franciaágy... Nem igazán értékeltem volna ha Tom rám mászik az éjszaka közepén, így is elég lesz a horkolását hallgatni.
      Sokkal inkább egy bizonyos valaki mellett szerettem volna lenni, aki a szomszédos szobában tartózkodott a nővéremmel... de letettem róla hogy megbocsásson, még akkor is, ha Ashley egyfolytában azt mondogatta, hogy bízzak a tervében. De aznap éjjel még nagyobb kételyekkel aludtam el...
      Nem aludtam túl jól, és valamikor az éjszaka közepén végleg feladtam, hogy visszaaludjak. Lementem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, de mikor felkapcsoltam a lámpát, megláttam, hogy nem vagyok egyedül...

(Kristen)

      Képtelen voltam elaludni azzal a tudattal, hogy csupán egy fal választ el tőle. Hasztalanul forgolódtam az ágyban, majd úgy döntöttem, hogy lemegyek inni valamit.
      Anélkül léptem a hűtőhöz, hogy a villany feloltásával vesződtem volna. Viszont amikor visszacsuktam a hűtőt, a lámpa felkapcsolódott... A kapcsoló mellett pedig ki más állt volna, mint életem jelenlegi megkeserítője.
      - Kristen...
      - Hagyj békén – mondtam egy haragos pillantás kíséretében, majd megpróbáltam elmenni mellette. De nem hagyta.
      Arra eszméltem, hogy a falnak nyom, és ajkai veszélyes közelségbe kerülnek az enyémekhez, miközben egyik kezével végigsimított az arcomon.
      - Annyira nehéz nélküled – suttogta lehunyt szemekkel.
      - Engedj el... most azonnal – próbáltam határozottan beszélni, de a közelségétől elcsuklott a hangom. Szája lassan közeledni kezdett az enyémhez, én pedig próbáltam eltolni, de a testünk olyan szorosan egymásnak feszült, hogy ez lehetetlen volt.
      Egy apró puszit nyomott a számra, majd lassú csókba kényszerítette az ajkaimat. Istenem... annyira megbántott, olyan nagy fájdalmat okozott, de elviselhetetlenül hiányzott. Könnyek csordultak ki a szemem sarkából, mire Rob még lágyabban cirógatta ajkaival az enyémeket. Pedig már nem volt joga hozzá...
      Dühös lettem, és ahelyett, hogy kiélveztem volna ennek a csóknak minden másodpercét, egyre vadabb lettem. Nem engedtem, hogy lassan és szerelmesen csókoljon, harapásokkal tarkítottam az egyre szenvedélyesebb csókcsatát, mígnem végre sikerült ellöknöm magamtól. A könnyeim most kezdtek el még jobban folyni...
      - Menj a francba – mondtam dühösen, de a hangom csak egy suttogással ért fel.
      - Kristen, kérlek...
      Rob megpróbált utánam nyúlni, de nem hagytam. Felsiettem a szobába, és közben arra gondoltam hogyan fogom kibírni a következő hetet...

34. fejezet

Megérkezett a botrányosan rövid következő rész... Azért ilyen rövid (és azért csak most jön), mert a gépem megint úgy döntött, hogy beadja a kulcsot, úgyhogy most egy másik gépről írok, és ezt is csak gyorsan összedobtam. De köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, és jó olvasást.
Abellana

(Ashley)

     - Lehet, hogy hibázunk - mondtam a telefonba Tomnak. - Teljesen ki fog borulni.
     - Nehogy már a tegnapi miatt meghátrálj! Egy hét múlva már kicsit megbékél - győzködött.
     - Miért is tesszük ezt? - kérdeztem, inkább saját magamtól. - Rob csinálta ezt önmagával!
     - És most hagynád, hogy így éljen? Ez mindkettőjüknek rossz.
     - Rendben, tegyük fel, hogy Kristennek teljesen elmegy a józan esze és megbocsát. Mi van, ha már így sem akar vele lenni? - vitatkoztam.
     - Akkor legalább mindketten tisztázzák a dolgokat, és könnyebb lesz. Ne aggódj már, Ashley. Egy próbát megér.
     A szavak még akkor is visszhangoztak a fejemben, miután leraktam a telefont. Biztos, hogy megér ez egy próbát? Az ő helyzetükben minden annyira... törékenynek és reménytelennek tűnt.
     Gondolataimat a konyhába belépő Kristen szakította félbe.
     - Jó reggelt - köszöntem neki, felvéve a megnyugtató mosolyom álarcát.

(Kristen)

     Mikor reggel felébredtem, beszélgetést hallottam a konyhából. Közelebb érve meghallottam, hogy Ashley beszélget valakivel telefonon, de már csak az elköszönés fültanúja voltam.
     - Jó reggelt - fordult felém legjobb barátnőm egy mosollyal.
     - 'Reggelt... - sóhajtottam.
     - Vic tegnap elmondta mit terveztek - mondtam egy kis idő után. Furcsa volt, úgy tűnt, hogy Ash tekintete egy pillanatra ijedt lett.
     - Hogy mit tervezünk? - kérdezett vissza bizonytalanul.
     - Hát a házról... amit az ünnepekre béreltek.
     - Oh, igen... - sóhajtott megkönnyebbülten.
     - Szóval kik is jönnek pontosan?
     - Lizzy és Vic, Tom, Nikki és Kellan, valószínűleg Jackson, Xavier, meg persze te és én.
     Megnyugodtam. Ezek szerint Ő tényleg nem jön.
     - Ne aggódj, Kristen. Minden rendben lesz - mondta Ashley, de mintha csak önmagát nyugtatta volna.
     - Tudom... - hazudtam.

     A további napokban barátaim elkeseredett és csúfos kudarcot valló próbálkozásokat tettek annak érdekében, hogy újra érdekeljen az élet.
     De abban mindannyian reménykedtek - és talán én is -, hogy az ünnepekre való kiruccanás némileg jót tesz majd nekem. Viszont elkeserített a gondolat, hogy tavaly mennyivel szebb volt a karácsony Londonban.
     Igazából magam sem tudom, hogy mit remélek. Talán azt, hogy az idő begyógyítja majd a sebeimet. És - akármekkora fájdalmat okozott - Rob sebeit is. Hiszen minden dolog ellenére még most is szerettem.
     Egy valamit viszont biztosan tudtam: a barátaim segíteni szeretnének, és nem lehetek olyan hálátlan, hogy meg csak sem próbálom jól érezni magam.
     Az bizony nehéz menet lesz... - gondoltam.

     Mikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy milyen nap van. És ha nem is így lett volna, a december 22.-ét mutató naptár felvilágosított volna.
     Ahogy kiléptem a szobából, észrevettem, hogy Ashley máris lázasan készülődik.
     - Kristen! Hogy lehet, hogy még fel sem öltöztél? - tört ki belőle hisztérikus énje. - Másfél óra múlva indul a gépünk!
     - Nyugi már, Ash! Öt perc alatt készen vagyok...
     Ezzel nem is mondtam hazugságot, valóban villámgyorsan kész lettem, aztán a reptérre mentünk, ahol a többiekkel együtt felszálltunk a járatunkra.
     Szerencsére az idegbeteg Ashley most békésen szuszogott mellettem, de én tisztában voltam vele, hogy nekem a hosszú repülőút sem tud álmot hozni a szememre. Jól láttam, ahogy az előttünk ülő Nikki és Kellan összeölelkezve néha csókot váltanak. Ebben a pillanatban leírhatatlanul irigyeltem őket...
     Mikor leszálltunk a Heathrow reptéren, Ash váratlanul eltűnt egy időre, míg mi szereztünk két taxit. Körülbelül tíz percig volt távol, de nem egyedül érkezett vissza.
     Levegőt is alig kaptam, mikor megláttam ki csatlakozik hozzánk...

33. fejezet

Máris itt a következő rész. :D A kommentekben eléggé aggódtok, hogy hogyan fogja Rob ezt megoldani... csak annyit mondok, hogy már régóta tudtam, hogy belerakok egy ilyen részt a történetbe, és azt is, hogy hogyan fogom megoldani. Szóval nyugi van. :D Az előzőnél depisebb rész már valószínűleg nem fog jönni. Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Mikor felébredtem az ágyban, a nap úgy sütött be a szobába, mintha el akarná hitetni velem, hogy ez egy jó nap lesz. Pedig tudtam, hogy életem legborzasztóbb napjai következnek.
      Megéreztem a párnán az Ő illatát. Ez újabb tüskét szúrt a szívembe. Viszont egy valami furcsa volt: neszezést hallottam a gardrób felől. Akaratlanul is felcsillant bennem a remény szikrája: talán Ő jött vissza?
      Csalódnom kellett, amint megfordultam.
      - Hogy jutottál be ide? - kérdeztem Ashley-től.
      - Kristen adott kulcsot. Csak a cuccaiért jöttem, nálam fog lakni egy darabig. Elmondtam volna tegnap, ha szíveskedtél volna nem kinyomni a rohadt telefont.
      Nem szóltam semmit. Ahogy Ashley megfordult, tekintete sajnálkozó lett.
      - Őszinte leszek, Rob. Kris nagyon kiborult, és szerintem semmi esélyed, hogy megbocsásson. De ezt nem folytathatod. Össze kell szedned magad. Írtó szemét dolgot műveltél, de nem hagyhatom, hogy folytasd az önpusztítást.
      Ash szavai savat csepegtettek a szívemre. De hát nem érti...? Mihez is kezdhetnék Kristen nélkül?
      - Beszélni szeretnék vele – nyögtem ki.
      Ashley határozottan megrázta a fejét.
      - Sajnálom, de ezt nem engedhetem. És különben is... mit mondhatnál neki? Nem fog rajta segíteni a sajnálkozásod, Rob.
      - Én csak... nem hagyhatom tétlenül szenvedni.
      - Erre előbb kellett volna gondolnod – felelte, de arcán újból megjelent az empátia halvány nyoma. Leült mellém az ágyra, és fél karjával átölelte a vállamat.
      - Utállak azért, amit a legjobb barátnőmmel tettél. De tudom, hogy mennyire szereted, és ezért még a barátod vagyok. Kérlek szedd össze magad.
      Inkább nem tájékoztattam róla Ashley-t, hogy ez lehetetlen. Minden reménytelen lett.

(Kristen)

      Már két hete, hogy Ash megkért, hogy költözzek be hozzá. Bár inkább a követelte a megfelelő szó. Azt mondta nem tenne jót az egyedüllét. Mindig volt mellettem valaki: Ash, Xavi, Tom és Nikkiék egyfolytában körülöttem voltak, és habár nem mondták ki hangosan, tudtam, hogy attól féltek kárt teszek magamban.
      De nekem nem járt ilyesmi a fejemben. Főleg most, hogy már vannak olyan emberek az életemben, akiknek fájdalmat okoznék ezzel...
      Azt végképp nem akartam tudni, hogy Rob mit csinál... biztos sikerült már elfelejtenie további egyéjszakás ribancokkal. A többiek őt is látogatták, és habár Tom szerint ő is eléggé szenved, valahogy nehezemre esett elhinni.
      Gondolataimból a csengő hangja szakított ki. Mivel ez azon minimális mennyiségű pillanatok egyike volt, amikor egyedül voltam, kis időre abbahagytam a vegetálást, és lassan az ajtóhoz mentem. De arra, hogy ki fog ott várni, még nem voltam felkészülve...

(Rob)

      Az első gondolat ami átfutott az agyamon mikor ajtót nyitott, az volt, hogy mit műveltem vele... Látszott rajta, hogy milyen boldogtalan, és nem csak ez tépte ketté a már amúgy is megsebzett lelkemet. A fáradtság is nyomot hagyott rajta, és az is tisztán kivehető volt, hogy fogyott.
      - Kristen...
      - Menj innen! - szakított félbe, miközben már könnyek gyülekeztek a szemében.
      - Úgy sajnálom, Kristen, nagyon szeretlek.
      - Mi a fenét akarsz tőlem? - kiabálta szívszaggatóan. - Ennyi nem volt elég? Mennyit akarsz még bántani?
      A fájdalom tovább tépázott ahogy Kristen arcán végigfolytak a könnyek.
      - Ezt nem tudom tovább elviselni – suttogtam.
      - Kérlek menj innen – sírta könyörögve. Elkezdtem hátrálni az ajtóból, de még mindig nem tudtam elmenni.
      - Szeretlek...
      Kristen arcán még több fájdalom látszott. Nem várta meg, míg elmegyek, becsapta az ajtót. Arra vártam, mikor öl már meg a mérhetetlen fájdalom, de nem volt szerencsém.
      Amikor megfordultam, Xavier döbbent tekintetével találtam szembe magam.
      - Mi a francot keresel itt? - kérdezte dühösen, de nem várt választ. Máris félrelökött, és bement a házba.

(Kristen)

      Zokogva rogytam le az egyik székre, egyszerűen nem tudtam elviselni a tudatot, hogy itt van. Hirtelen két kéz ragadott meg, én pedig kis híján felugrottam az ijedtségtől.
      - Jesszusom, jól vagy, Kris? - kutatta az arcomat Xavi aggódva. De én nem tudtam válaszolni. Enyhén megráztam a fejem, mire legjobb barátom szorosan magához ölelt.
      - Ne aggódj, többet nem engedjük a közeledbe – mormolta a fülem mellett.

      Estére sikerült "helyre jönnöm", vagy legalábbis úgy ahogy visszaállítani magamat az eddigi vegetálásomba. A telefonom elkezdett csörögni, de féltem attól, hogy Ő hív. Félve néztem rá a kijelzőre, az azonban nem Rob nevét mutatta. Hanem Vic-ét. Ő és Lizzy is gyakran felhívtak, mióta Rob bevallotta a családjának, hogy mit tett.
      - Van valami, ami jobb kedvre fog deríteni – közölte rögtön Vic, mikor beleszóltam a mobilomba.
      - Ne haragudj, de ezt kétlem...
      - Szóóóóval, lefoglaltunk karácsonytól szilveszterig egy házat itt Londonban a bandának.
      - Vic! Ma délután itt volt, és teljesen kiborultam... nem bírok ki vele egy hetet egy fedél alatt.
      - Ne aggódj, Kris, ő nem jön. Még az sem biztos, hogy hazajön az ünnepekre.
      - Nem is tudom...
      Egy hét múlva lett volna karácsony, de kételkedtem, hogy addigra normális emberi lény leszek.
      - Jót tenne neked – próbált meggyőzni Vic, és végül igent mondtam. De egy valamit kihagytam a számításból. A barátaink a saját érdekünkben szeretnének minket újra együtt látni, és bizony semmilyen eszköztől nem riadnak vissza...

32. fejezet

Hmm... mit is írhatnék. Ha van egyáltalán olyan, aki szereti ezt a történetet, annak most kicsit meg kell emésztenie ezt a részt. Megint eléggé drámai lett, de ez van. De ezen is túljut majd a történet, ne aggódjatok. Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      A legfélelmetesebb az volt, hogy mikor a reggel első napsugaraival együtt felébredtem, emlékeztem a tegnap éjszakára. Meg kellett erőltetnem az agyamat, de emlékeztem. Bár ne tettem volna... vagy bárcsak visszafordíthatnám az egészet.
      Megfordultam, és habár tudtam, hogy mit fogok látni, összeszorult a torkom. Egy szőke csaj feküdt mellettem. Meztelen volt, ahogy én is. Eszembe jutott Kristen. Egy napja még ő volt mellettem az ágyban...
      Tegnap este tényleg teljesen elvesztem. Megbántottam Őt, aztán pedig megtettem azt, amivel gyanúsítottam. Biztos voltam benne, hogy ezzel vége. Elképzelni a jövőt Kristen nélkül... lehetetlen volt számomra.
      Kiszálltam az ágyból, hogy felöltözzek. A lány - akinek a lakásán voltam - abszolút hidegen hagyott. Ha józan vagyok, biztosan nem dugom meg. Ahogy senki mást sem... csak egyvalakit akartam, de ő most elérhetetlen volt.

(Kristen)

      Körülbelül tíz percre szundítottam el. Nem volt kedvem beszélni senkivel, úgyhogy korán reggel csak hagytam egy levelet Ashnek, és hazamentem. Tudtam, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem Robbal.
      Mikor a házhoz értem, az ajtó nyitva volt. Ezek szerint itthon van... Félve léptem be a házba, és aztán nyugtáztam, hogy igazam van. Tényleg itt volt, a kanapén ülve két tenyerébe rejtette az arcát, de az érkeztemre felkapta a fejét.
      - Kristen! - felállt és gyorsan elém állt. - Annyira sajnálom... Teljesen hülye voltam, és...
      - Rob... - szakítottam félbe – most elmegyek egy szállodába. Muszáj gondolkodnom.
      Ijedt tekintete elsötétült, mikor meghallotta, hogy el akarok menni.
      - Kérlek, ne tedd ezt! Én csak...
      - Hagyd abba! Ne mentegetőzz, tényleg át kell gondolnom mindent.
      Rob még kétségbeesettebb lett, majd úgy húzta magához az arcomat, mintha egy éve csak erre a csókra várt volna. Egyszerre volt vad, türelmetlen és lassú, gyöngéd. Hatalmas erőmbe tellett, hogy elszakítsam magam tőle.
      - Ezt most nem intézzük el ennyivel Rob...
      - Kristen, el kell mondanom valamit. De tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek, és nagyon sajnálom.
      Hirtelen borzasztó előérzetem lett...
      - Mi az? - kérdeztem ijedten.
      - Én... annyira elveszett voltam az éjszaka, és az a hülyeség, amit a fejedhez vágtam... nem gondoltam komolyan, de aztán elmentél én pedig... teljesen részeg voltam. Olyat tettem utána, amit örökké bánni fogok.
      Mintha egy könnycseppet láttam volna könyörgő szemeiben, de nem lehettem biztos benne, mivel jóformán hangtalanul zokogtam.
      - Rob... - suttogtam. - Mit csináltál?
      - Tegnap... elmentem egy bárba. Még részegebb lettem és mikor reggel felébredtem... annyira sajnálom, Kristen, egy idióta voltam!
      Nem értettem mit mond. Úgy tűnt, hogy nincs is semmi értelme. De aztán... rájöttem. Ha a tegnap egy rémálom volt, akkor a mai nap volt a pokol. A zokogásom felerősödött, ahogy tiszta képet kaptam arról, hogy mit művelt.
      - Te... nekiállsz gyanúsítgatni, hogy megcsallak, aztán összefekszel valami ribanccal!!? - kiabáltam. A fájdalom olyan hirtelen lett úrrá a testemen, hogy úgy éreztem valaki más mozgat, miközben bementem a hálószobába, és elkezdtem bőröndbe dobálni a ruháimat.
      Háttérzajként hallottam Rob bocsánatkéréseit, de nem figyeltem rá. Vége – ez visszhangzott a fejemben. Mindeközben a sírásom cseppet sem csillapult, de végül sikerült a legfontosabb dolgokat, bepakolnom, és az ajtó felé igyekeztem. Mielőtt kiléphettem volna a kertbe, Rob megállított.
      - Kristen, nem teheted ezt! Nélküled semmi sem megy...
      - Azt hiszem kénytelen leszel megoldani valahogy – feleltem tele haraggal és fájdalommal, majd kiléptem az ajtón. Az egykori közös házunk ajtaján.

(Rob)

      Egy órája ment el. Ötvenöt perce tettem kárt a berendezésbem. Ötven perce kezdtem el inni. És körülbelül azóta sajnáltatom is magam... A hálószoba padlóján ültem, hátamat az ágynak vetve. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem történhet meg. Elképzeltem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és felébredek Kristen mellett. De a telefonom hangja nem hagyta hogy elábrándozzak.
      - Te idióta szemét! - kiabált Ashley, amint felvettem a telefont.
      - Ő ott van?
      - Igen, itt van. És teljesen kiborult! Remélem örülsz magadnak, seggfej...
      - Azt hiszed én talán boldog vagyok? - kérdeztem gúnyolódva.
      - Azt hiszem jelen pillanatban eléggé leszarom... fogalmad sincs, hogy milyen állapotban van most.
      A fájdalom megint lebénított, úgy éreztem kettészakad a szívem. Az egy dolog, ha én szenvedek, de az övét képtelen vagyok elviselni.
      - Ki tudja még? - kérdeztem.
      - Kellan és Nikki. Éppen próbálnak valami életet varázsolni belé...
      Mielőtt újra belém hasíthatott volna a gyötrő érzés, a telefonom elkezdett csipogni.
      - Keresnek a másikon...
      - Baszd meg, Rob! Éppen azt akarnám...
      Túl sok volt ez. Nem bírtam tovább hallgatni Ashley-t, és beleszóltam a másik vonalba. Nem kis meglepetésemre Tom volt az.
      - Te teljesen megőrültél? - kiabált rám a legjobb barátom. - Ashley nemrég mondta el.
      - Tudom, Tom... ne fáradj, már tudok róla, hogy egy idióta részeges barom vagyok.
      - Basszus, tudod, hogy a barátom vagy, de hogy a francba tehetted ezt Krisszel?
      További agymosást kaptam a vonal másik végéről, de figyelmen kívűl hagytam, és folytattam az önostorozást. Hihetetlen, hogy ennyire rövid idő alatt így elszúrtam...
      Nem tudtam gondolkodni, és csak egy valami járt a fejemben egyfolytában: vége van.