43. fejezet

Itt a következő rész, és ezen már tényleg látszik, hogy a végét tapossuk :D Köszönöm a komikat, és jó olvasást ehhez a részhez ;)
Abellana

Pár hónap múlva...

(Kristen)

      Ashley ma reggel elhívott vásárolni, és annak ellenére, hogy nem voltam a legjobb passzban, elmentem vele. Teljesen bezsongott, mikor meghallotta a második eljegyzésünk hírét, de most egyáltalán nem zavart. Rob és én mostmár bíztunk egymásban, és biztosak voltunk abban is, hogy ezt akarjuk.
      Viszont voltak más dolgok, amikre fény derült. Mióta szilveszter után elhagytuk Londont, Ashley sokszor tűnt furcsának. Eszembe jutott az, mikor szóba került az ő szerelmi élete, és elkezdtem gyanakodni, hogy amiatt van-e maga alatt. De bezzeg ilyenkor egy szót sem tudtam kicsikarni belőle. És végül... Tom vallott.
      Elmondta, hogy miközben ő és a barátnőnk minket igyekeztek kibékíteni, ők sem lettek közömbösek egymás iránt. Mi pedig... ledöbbentünk. Ashley és Tom mint egy pár... sosem gondoltunk rájuk így.
      - Szóóval... már tudod mi lesz Rob szülinapi ajándéka? Már csak két napod van... - emlékeztetett Ash mikor az utcán sétáltunk.
      - Öhm... még nem igazán találtam ki... - A mondat végén muszáj volt megállnom egy pillanatra, ugyanis hirtelen egy kicsit elvesztettem az egyensúlyérzékem.
      - Jól vagy? - kérdezte Ash aggódva.
      - Persze, csak egy kicsit... megszédültem.
      - Beteg vagy?
      - Valószínűleg... biztos elkaptam valamit.
      - Mióta szédülsz?
      - Nem tudom, pár napja. Kicsit le vagyok gyengülve mostanában.
      - Kris... véletlenül... hogy is mondjam, nem késik vagy ilyesmi? - próbált célozgatni.
      - Jajj, Ash... ne gyere már rögtön ezzel. Úgy be vagy zsongva, hogy már azt is beképzeled, hogy terhes vagyok...
      - Héé!! - tiltakozott rögtön. - Ezt most ne írd az én számlámra, nem én csináltalak fel!
      - Senki nem csinált fel!
      - Ez tény, Kristen. Napok óta rosszul vagy, és még ingerült is...
      - Nem vagyok ingerült! - emeltem fel a hangom.
      - Azt látom – nevetett Ashley.
      - Basszuuuuus... gondolod, hogy...? - suttogtam hitetlenkedve.
      - Miért? Te nem akarod?
      Elgondolkodtam ezen. Rob kisbabája. Az én kisbabám. A gondolattól melegség öntötte el a szívemet, de köztünk még egyszer sem jött szóba a gyerektéma. És ha most túlságosan beleélem magam, aztán pedig kiderül, hogy mégsem...
      - Én... dehogynem akarom. De talán Rob... És ez még nem is...
      - Na jó, kérem a mobilod! - mondta Ash parancsoló hangnemben.
      - Minek kell az neked?
      Ash válasz helyett csak a tenyerét nyújtotta felém, én pedig odaadtam neki a telefonomat. Döbbenten néztem végig ahogy kikeresi a nőgyógyászom számát és mai időpontot kér tőle. Nem akadályoztam meg benne, hisz ez most az én érdekemben volt.
      - Egy óra múlva fogad – vigyorgott rám elégedetten. - Elvigyelek?
      - Azt hiszem, ezt most jobb, ha... egyedül teszem meg.
      - Rendben – mosolygott rám Ashley.
      Barátnőm gyorsan hazafuvarozott, miközben az eszemben csak egy dolog zakatolt. Mi van, ha igaz? Mit fog gondolni Rob?
      Ahogy elköszöntem Ashtől, és beléptem a házba, a mobilom csörögni kezdett. A kijelzőn lévő név pedig... eléggé meglepett.
      - Szia! - köszöntem neki döbbenten.
      - Szia... - kihallottam a hangjából, hogy mosolyog. - Azt hiszem nem számítottál rám.
      - Nem igazán. Minek is... köszönhetem a hívásod?
      - Háát... igazság szerint szeretnék veled megbeszélni egy-két dolgot, ha nem gond. Hiszen barátok vagyunk, vagy valami olyasmi... Mit szólnál egy ebédhez? Vagy most dolgod van?
      - Igazából most van egy elég fontos tennivalóm, de úgy... két óra múlva azt hiszem megfelel.
      Megbeszéltük a helyet, ahol találkozunk, majd hamarosan elindultam megtudni a számomra jelenleg legfontosabb dolgot. A váróban ülve a tény, hogy lehet, hogy kisbabánk lesz, minden más gondolatot kiölt a fejemből. Aztán engem szólítottak...
      A doktornő elvégezte a vizsgálatokat, majd arra kért, hogy itt várjak. Afelől cseppnyi kétségem se volt, hogy Rob fantasztikus apa lesz, ha arra kerül sor. De hogy igazán szeretné-e ezt az egészet, abban nem lehettem biztos.
      - Nos, Kristen... megvannak az eredmények – mosolygott rám a nő, mikor visszatért. - Gratulálok.
      A könnyeim automatikusan elindultak az arcomon, a szám pedig önkéntelenül is mosolyra görbültek.
      - A magzat körülbelül öt hetes – folytatta a doktornő, elmosolyodva a reakciómon.
      - Én.. öhm... köszönöm.
      Ő csak tovább mosolygott, majd még egyszer gratulált. Én pedig szinte lebegve mentem ki a kocsimhoz. De még percekig nem indítottam... a boldogságom zokogás útján tört ki belőlem, miközben kezeimet a hasamra csúsztattam.
      Pár perc múlva sikerült egy kicsit lenyugodnom, mikor eszembe jutott, hogy lassan ott kéne lennem az egyik étteremnél. Nehéz volt a boldogságködön keresztül megmozdulni, de erőt vettem magamon és elindultam a megbeszélt helyre.
      - Kris! Örülök, hogy eljöttél – ölelt meg Ian, mikor odaértem.
      - Hát igen... rég nem láttuk egymást.
      - Hallottam néhány pletykát... a szakításotokról.
      Úgy döntöttem, hogy nem avatom be Ian-t a részletekbe. Semmi szükség rá, hogy megtudja, hogy ez tényleg így volt. Csak a jelen volt fontos.
      - Remélem nem hittél nekik – feleltem.
      - Nos... egy kicsit talán reménykedtem – mosolyodott el.
      - Szóval, miről is szerettél volna beszélni?
      - Igazából, tudom, hogy elég késő van mindehhez... de szeretnék bocsánatot kérni. Minden gubanc miatt, amit én okoztam. A premier után tényleg voltak hátsó szándékaim, ezt bevallom. De aztán... valami történt. Mikor egyre többet ittál, tudod miről beszéltél egyfolytában? Robról – nevetett fel, megválaszolva a saját kérdését. - És... láttam rajtad, hogy mennyire szereted. És abban a pillanatban elengedtelek. Mert tudtam, hogy csak őt vagy képes ennyire szeretni.
      Ian szavai tényleg megleptek. Nem tudtam, hogy miért pont most vallja ezt be, de nem bántam, hogy pontot teszünk a dolog végére. Még egy ideig elcsevegtünk arról, hogy mi történik velünk mostanában, de persze a számomra legfontosabb dologról egy szót sem szóltam neki.
      Hazaindultam, és közben máris körvonalazódott egy terv a fejemben arról, hogyan is mondjam el leendő férjemnek, hogy apa lesz...

más...

Ahogy már említettem, belekezdek egy új Robsten történetbe, és az első fejezet már fel is került. Kérlek írjatok majd véleményt róla! :)
A történetről: Ez is LA-ben játszódik, és a cím is hasonló. :D Kris és Rob végzősök a középiskolában, de különböző klikkekben forognak... Kristennek pedig megvan a véleménye Robról és a hozzá hasonlókról. De arra nem is gondol, hogy talán félreismeri. És mikor egy véletlen folytán Kristen jó barátnője lesz az iskola egyik legnépszerűbb diákjának - és egyben Rob legjobb barátjának -, Ashley-nek, talán közelebb kerül Robhoz is...

Nézzetek be! :)
http://highschoollove-rs.blogspot.com/

42. fejezet

Először is bocsánat, de olyan borzasztó hetem volt, hogy most csak erre futotta. Pedig eredetileg hosszabbra terveztem ezt a fejezetet - meg jobbra is - de most így sikerült, na. :D A véleményeket köszönöm, ösztönzően hatnak rám mikor egy újabb fejezetet kell megírni :D Jó olvasást!

Abellana

(Rob)

      Két nap múlva már készen is álltam arra, hogy felfedjem Kristen előtt a meglepetésem. Ashley volt olyan kedves, hogy besegített, és már előre örvendezett a tervem miatt. Én pedig csak remélhettem, hogy boldog végkimenetele lesz a dolognak...
      Már rögtön ébredéskor elkezdtem izgulni az este miatt, és ezt csak Kris tudta eloszlatni kis időre egy elég hatásos ébresztővel. Eléggé szórakozott voltam, ő pedig többször is rákérdezett, hogy minden rendben van-e, de én csak bólogattam.
      - Mit szólnál ha elmennénk vacsorázni? - kérdeztem hátulról átölelve Kristent kora este, mikor az erkélyen állt.
      - Benne vagyok – fordult felém mosolyogva, majd megcsókolt. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem tudtam elengedni, de végül kénytelen voltam...
      - Azt hiszem most jobb lenne ha... inkább elkészülnék – zihálta Kristen, mire én akaratlanul is elmosolyodtam, majd még egy csók után kiengedtem a karjaim közül.

(Kristen)

      Rob egy kicsit megijesztett az egész napos furcsaságával, de tagadta, hogy bármi baj lenne, és végül hittem is neki.
      - Hová is megyünk pontosan? - kérdeztem este, mikor a kocsiban ültünk miután Rob vacsorázni invitált.
      - Majd meglátod – felelte arcán az izgalom jeleivel.
      Ezt nem tudtam mire vélni. Az egész út alatt csendben voltunk, és az ijedtségem újból kezdett megjelenni. Már olyan képek sorakoztak a fejemben, ahol Rob közli, hogy meggondolta magát, és más valaki érdekli, vagy valami idióta mártírságból el akar hagyni. Persze az ember általában nem viszi el a párját egy étterembe, hogy aztán ott szakítson vele, de ez nem nyugtatott meg. Most, hogy visszakaptuk egymást, már képtelen lettem volna rá, hogy nélküle éljek...
      Nemsokára Rob leállította a kocsit, a furcsaság viszont az volt, hogy a sötétben úgy tűnt, hogy a semmi közepén. Aztán kiszálltam az autóból... és elállt a lélegzetem.
      Rögtön felismertem a helyet. Több mint egy éve voltam itt először és utoljára, méghozzá Robbal, ugyanis ide hozott az első randinkon. A kivilágított város még mindig csodás látványt nyújtott felülről, hirtelen megrohamoztak az emlékek arról az estéről. Csak egy dolog volt más: az egyik fa alatt egy kisebb asztal állt, azon pedig... gyertyafényes vacsora várt ránk.
      Ebben a pillanatban nem is értettem, hogy gondolhattam régebben az ilyesmit elcsépeltnek, miközben egy csodás gesztus. Szinte a könnyeimmel küszködve ugrottam szerelmem nyakába, aki megkönnyebbülve ölelt szorosan magához.
      - Ez csodálatos – suttogtam meghatódva.
      - Tényleg tetszik? - kérdezte a szemeimbe nézve, még mindig egy cseppnyi aggodalommal.
      - Hogy is ne tetszene? Ez gyönyörű! - bizonygattam.
      Rob apró csókot nyomott az ajkaimra, majd az asztalhoz vezetett és leültetett az egyik székre, hogy azután velem szemben foglaljon helyet. Azt hittem mára vége az izgalmaknak, de miután elfogyasztottuk a vacsorát, be kellett látnom, hogy tévedtem...
      - Kris, szeretnék mondani valamit...
      - Mégis van valami baj, igaz? - pánikoltam rögtön.
      - Psszt! - rakta egyik ujját az ajkaimra. - Hadd fejezzem be, kicsim...
      - Bocsi – suttogtam.
      - Tudom, hogy már voltunk egyszer ilyen helyzetben... de utána elszúrtam a dolgokat. És tudod, hogy mennyire megbántam. Te vagy az egész életem, és... ezek után már biztos lehetsz benne, hogy nem engedlek el.
      Szavai hallattán könnyek csordultak ki a szememből... a boldogság könnyei. De nem igazán értettem hová akar kilyukadni.
      - Szóval... annyi idő után újra meg kell kérdeznem – Rob felállt, majd odajött hozzám, és elém térdelt, miközben egy apró dobozt vett ki a zsebéből. Nem tudtam nem elmosolyodni.
      - Kristen, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
      Felnevettem a hatalmas boldogságtól ami úrrá lett rajtam, majd Rob ajkaira vetettem magam. Pár másodperc után viszont egy picit elhúzódtam, hogy a szemeibe nézhessek.
      - Hát persze, hogy hozzád megyek – suttogtam letörölhetetlen mosollyal, majd az apró doboz kinyílt...
      Az a gyűrű volt benne, amit majd' egy éve adott, én pedig az új év első napján levettem az ujjamról. De most megint visszakerült a helyére, és nem terveztem, hogy valaha lekerül onnan.
      Ezúttal egy hosszabb, szenvedélyesebb csókban forrtunk össze, de hamarosan hazaindultunk a mielőbbi folytatás reményében. Rob vágytól fűtve húzott sebesen a hálószoba felé, nekem pedig eszembe se jutott ellenkezni.
      Kezeit és ajkait mindenhol magamon éreztem, miközben az ágyra fektetett és megszabadított a ruháimtól. Hajnalig űztük a gyönyöröket, számtalanszor elsuttogva egymásnak a szerelmünket. A jövő még sohasem tűnt ennyire boldognak.

41. fejezet

Végre megírtam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog nektek :D Köszönöm a kommenteket, jól esik olvasni őket :) Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Egyszerűen alig akartam elhinni. Visszakaptam őt... reményeim szerint végleg. Pár órával később indultunk útnak a másnapos bandával, akik kivétel nélkül mind örültek nekünk. Ashley persze mindkettőnknek előadta az "én megmondtam"-szöveget. De túl boldogok voltunk, hogy törődjünk vele.
      Reggel óta el sem engedtem Kristent, de úgy tűnt ő sem bánja. A gépen mindannyian elálmosodtunk – hiszen a többiek buliztak, mi meg... mással voltunk elfoglalva -, de nekem az járt az eszemben, hogy be fogom bizonyítani Kristennek, hogy megérdemlem az esélyt amit tőle kaptam. Kris feje a vállamon pihent, de tudtam, hogy még nem aludt el. Egy puszit nyomtam a feje búbjára, mire ő felnézett és rám mosolygott.
      - Szeretlek, Kris. Megígérem, hogy ezentúl bízhatsz bennem.
      Az arckifejezése elkomolyodott, majd apró csókot nyomott a számra.
      - Tudom, hogy bízhatok benned. Csak... olyan hirtelen történt minden ma reggel. Légy velem egy kicsit türelmes, hogy tiszta lappal tudjuk kezdeni.
      Egyetértésem jeleként kicsit elmosolyodtam, és bólintottam. Egy utolsó csók után mindketten álomba merültünk.
      Mikor leszálltunk Los Angelesben, eszembe jutott egy "apró" részletkérdés...
      - Ugye... ugye visszajössz a közös házunkba? - kérdeztem bizonytalanul. Kristen arca felragyogott, majd pár másodperc után válaszolt a kérdésemre:
      - Ha szeretnéd, visszamegyek.
      Méghogy szeretném-e...? Közelebb hajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam:
      - Persze, hogy szeretném.
      Ezután a szemébe néztem, majd olyan csókban forrtunk össze, ami egy nyilvános helyhez képest eléggé privát volt. De egyikünk sem zavartatta magát.
      Kristen és én a reptérről egyenesen a közös otthonunkba mentünk, az áthurcolkodást inkább holnapra hagytuk, most mindannyian fáradtak voltunk.
      - Hű... elég fura újra itt – mondta az ajtónak dőlve Kristen, miközben körbenézett. Tudtam mire gondol. Ugyanitt voltunk, mikor azt hittük, hogy örökre vége mindennek.
      Közelebb léptem hozzá, hogy megsimogassam az arcát.
      - Ugye nem bántad meg? - kérdeztem félve.
      - Csak azt, hogy ennyi időt elvesztegettünk – felelte mosolyogva, majd egy csókért nyújtózott felém, amit készséggel megadtam.
      Kezei felfelé csúsztak a hátamon, miközben az én kezeim a csípőjén pihentek. Kristen egyre hevesebben csókolt, ujjai pedig bekúsztak a pólóm alá, hogy ott cirógassanak. Egy pillanatra muszáj volt elválnunk egymástól, de addig sem tétlenkedtem.
      Lassan kigomboltam a blúzát, gombról gombra haladva egyre kínzóbb tempóban, miközben élvezettel figyeltem szerelmem vágytól gyötrődő arcát. Még ennél is lassabban hajtottam szét az anyagot és észrevettem, hogy – az én pokoli szerencsémre – megintcsak mellőzte a melltartó viselését. Rögtön odahajoltam, hogy a számmal és nyelvemmel kényeztessem a csodás halmokat, mire Kris ujjai rögtön a hajamba vándoroltak, és örömmel hallgattam a belőle kiszakadó nyögéseket.
      Ezen a ponton döntöttem el, hogy talán nem a legjobb ötlet a bejárati ajtónak dőlve folytatni a dolgot, ezért megtartottam Kristent a fenekénél fogva és így vittem be a hálószobába, ahol óvatosan az ágyra fektettem.
      Mindenhol vágytam megízlelni, ezért a nyakától egészen a combjáig végigcsókoltam szerelmemet, és közben a ruháitól is megszabadítottam. Kristen viszont eléggé alulöltözöttnek érezhette magát, mivel ujjai máris az ingem gombjait kutatták, és velem ellentétben ő nem mutatott kíméletet a ruhadarab iránt.
      Újabb szenvedélyes csókot váltottunk, majd megint beborítottam a mellkasát és a hasát apró csókokkal. Mikor elértem forró nedvességéhez, először csak végigsimítottam rajta az ujjaimmal, alig érintve az érzékeny területet. Hallottam, ahogy Kris lélegzete akadozik, amin elégedetten elmosolyodtam, de abbahagyva a kínzását, beléfúrtam az egyik ujjamat. Hangos sikollyal adta tudtomra a tetszését.
      A lehető leglassabban kezdtem el mozgatni benne az ujjamat, de hamarosan már én voltam az, aki nem bírta ki, hogy ne ízlelje meg. Először csak pár apró csókot leheltem rá, majd a nyelvem is csatlakozott a kényeztetéséhez.
      Kristen nyöszörögve tűrte lassú "kínzásomat", de végül megkönyörültem rajta és mohón ízlelgettem lüktető nőiességét. Nemsokára a csípője fel és alá vonaglott az élvezetektől, majd egy kéjes sikoly kíséretében ernyedt el, mikor elérte az orgazmus.
      Újabb csókokkal borítottam be a testét, míg egy kicsit lenyugodott, majd visszatértem az ajkaihoz. Úgy kapott a csókom után, mintha az egy éltető elem lett volna, de egyáltalán nem bántam a hevességét.
      Kezei egyre lejjebb kalandoztak a mellkasomon, mígnem elérte vágyodó szervemet, én pedig belenyögtem csókunkba. Úgy látszik bosszút eszelt ki, ugyanis hozzám hasonlóan kínzóan lassan kezdett el kezeivel kényeztetni. Fejemet a nyakába fúrtam, hogy tompítsam a belőlem előtörő nyögéseket. Mikor azonban úgy éreztem nem bírom tovább, gyengéden elhúztam a kezeit magamról, hogy mélyen a testébe süllyedjek.
      Kristen kéjjel teli nyögéssel díjazta eme tettemet, majd újból őt csókolva elkezdtem benne mozogni. Mellkasunk szorosan egymásnak feszült, így érezhettem sebesen dobogó szívét. A legfantasztikusabb érzés volt ilyen közel tudni magamhoz a nőt, akit mindennél jobban szeretek.
      Szerelmes csókunk egy pillanatra sem szűnt meg miközben a kéj hullámai egyre magasabbra csaptak fölöttünk. Kristen hamarosan a nevemet nyögve ért el az élvezetek csúcsfokára, és én sem maradtam le mögötte.
      Kifulladva csókoltuk egymást, miközben a hátamra fordultam és Kristen elégedetten omlott a mellkasomra. Miközben a hátát cirógattam, máris eszembe jutott, hogy mi lesz a következő lépés ahhoz, hogy minél maradéktalanabbul visszahódítsam. De szerelmem nem hagyott sokáig ezen gondolkodni, inkább újra megcsókolt, majd megmozdította csípőjét. Eszemben sem volt ellenkezni, hisz van mit bepótolnunk...

40. fejezet

Itt a következő rész, ami most elég rövid, de higgyétek el így kerek az egész, és most energiám sincs többre. De azt hiszem kárpótollak titeket :D Eredetileg nem ezt a folytatást terveztem, de már olyan régóta szenvedtettem a két főhőst, hogy meggondoltam magam. :D Van egy-két bejelentenivalóm is, az egyik az, hogy a történet az ötvenedik fejezettel véget fog érni. Viszont utána több mint valószínű, hogy belekezdek egy új RS történetbe, amit majd ide is kiírok természetesen. Végül pedig, örülök, hogy több kommentet kapok mostanában, úgyhogy ne haragudjatok, de kicsit megemelem a komihatárt. :D Nem húzom tovább a szót, jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Kristen elment. Csak ez zakatolt az agyamban, a szívemben pedig tombolt a fájdalom. Megláttam egy összehajtott papírdarabot a párnán. Tehát tényleg itthagyott...
      Remegő kezekkel nyúltam a papírért, majd apró habozás után szétnyitottam, a tenyerembe pedig egy kicsi, csillogó dolog hullott. Az eljegyzési gyűrűje volt, amit a szülinapján adtam neki. De ami a papíron volt...
      Sajnálom. Ennyi? Egy ilyen éjszaka után ennyivel búcsúzik el tőlem? Ki kellett derítenem, hogy a házban van-e még, vagy ha elment, mikor tette.
      Magamra kaptam egy nadrágot és egy pólót, majd rögtön a szomszéd szobába mentem. Kinyitottam az ajtót, de csak Lizzy aludt odabennt.
      - A francba – morogtam halkan, majd lefelé vettem az irányt. Tom az egyik kanapén feküdt szétterülve – gondolom Ashley figyelmeztette, hogy nem lenne tanácsos zavarnia.
      Mivel a nappali fala teljesen üveg volt, könnyedén kiláttam. És a látvány... egyszerre volt nyugtalanító és megnyugtató. Egy taxi állt odakint, Kristen pedig valószínűleg egy perce léphetett ki a csomagjával az ajtón.
      Fejvesztve rohantam kifelé, és még elértem őt mielőtt a taxihoz ért volna.
      - Mégis hová mész? - fújtattam idegesen.
      - Basszus – motyogta, majd felém fordult. - Könnyebb lett volna, ha csak később ébredsz fel.
      - Nem teheted! Nem hagyhatsz itt!
      - Foglaltam jegyet egy előbbi járatra – felelte. - Hazamegyek Los Angelesbe. Már elmondtam neked, Rob. Túlságosan megbántottál ahhoz, hogy folytatni tudjam.
      - Kérlek, Kristen! Csak még egy esélyt kérek, hogy örökre bebizonyíthassam, hogy mellettem a helyed! Szeretlek, és csak veled tudok élni.
      - Rob... az éjszaka egy csodás búcsú volt. Maradjunk ennyiben.
      Dühös lettem. Tudom, hogy elrontottam, de megbántam, életem legnagyobb hibája volt. Ő pedig meg sem próbál megbocsátani nekem.
      - Kristen, kérlek! - kiabáltam. - Csak próbáld meg! Csak... adj egy esélyt.
      A végét már suttogtam, mikor észrevettem, hogy Kris szemeiben könnyek csillognak.
      - Én... nem tudom...
      - Kristen, itt állok előtted és könyörgök, hogy bizonyíthassak. Te vagy az egész életem. Ne tagadd meg az életet tőlem. Kérlek!
      Nem válaszolt, de az arcára potyogtak a könnycseppek. Közelebb léptem hozzá, és lecsókoltam őket. Felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen, majd a fülébe suttogtam:
      - Szeretlek.
      Rögtön lecsaptam az ajkaira, és belesűrítettem a csókba minden érzelmet: a szenvedélyt, a szerelmet, és a leendő hűségemet is. Mert az nyilvánvaló volt, hogy soha többet nem fogok hibázni vele kapcsolatban.
      - Ígérd meg... – suttogta Kristen -, ígérd meg, hogy soha többet nem okozol ekkora fájdalmat.
      Ekkor már a szemembe nézett, kezeit pedig az arcom két oldalán tartotta. A könnyek még mindig záporoztak a szeméből. És ami el volt rejtve a mondatban... tehát ad még egy esélyt?
      - Soha többet – ígértem meg, majd újra ajkaira tapasztottam az enyémeket. És soha nem is terveztem elengedni.

(Kristen)

      Hajnalban – amilyen óvatosan csak tudtam – kimásztam Rob mellől, és felöltöztem. Tudtam, hogy többé nem látom valószínűleg. A gondolat könnyeket fakasztott bennem, de megpróbáltam figyelmen kívűl hagyni.
      Átmentem a másik szobába, ahol Liz már az ágyban feküdt. Itt is óvatosan mozogtam - nehogy felébresszem őt – miközben összepakoltam a ruháimat. Egy apró papírlapot is elővettem, mert nem búcsúzhattam el szavak nélkül. De csak egyetlen szó jutott eszembe.
      Elővettem az eljegyzési gyűrűt amit Robtól kaptam – és ami mindig nálam volt azóta, hogy a kiköltözésem napján lehúztam az ujjamról -, majd visszamentem a másik szobába. Leraktam a párnára az apró, kettéhajtott papírlapot, és közé raktam a gyűrűt.
      A könnyektől homályos látással még egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira, majd halkan kimentem. Ashley-nek is hagytam egy üzenetet, hogy ne aggódjon, de előbb hazamegyek.
      Írtó nehezen, de sikerült egy előbbi járatra jegyet szereznem, ezért hívtam egy taxit, és kivittem a cuccomat, de mielőtt odaértem volna...
      - Mégis hová mész? - kérdezte, hangja csupa düh.
      Újból elmondtam neki, hogy képtelen vagyok a folytatásra. Rob megint győzködött, hogy adjak neki egy utolsó esélyt, de már egy falat húztam magam köré, ami attól védett, hogy igent mondjak neki, és ő újból csalódást okozzon.
      Már továbbmentem volna a taxihoz, de ekkor Rob dühösen kiabálni kezdett. A legrosszabb viszont az volt, hogy ebben igaza volt. Még csak meg sem próbáltam neki adni még egy esélyt. A könnyeim eleredtek. Már mindenben kételkedtem, még önmagamban is, és teljesen elbizonytalanodtam.
      Rob észrevéve a reakciómat, közelebb jött hozzám és úgy csókolt meg, mint még soha. Mintha be akarná bizonyítani, hogy mi csak egymással élhetünk boldogan.
      És ebben a pillanatban az egész szemléletem megváltozott. Rájöttem, hogy igaza van. Rob és Kristen már nem létezhettek külön-külön. Csakis együtt.
      - Ígérd meg... ígérd meg, hogy soha többet nem okozol ekkora fájdalmat – suttogtam, miközben homályos tekintetünk egybeforrt.
      - Soha többet – felelte, majd boldogan magához húzott újra. Tudtam, hogy igazat mond.

39. fejezet

Sikerült végül mára megírnom a következő részt. Hááát... húzom még az agyatokat, de már nem sokáig, megígérem. Köszönöm a véleményeket az előző fejezethez és... olvassatok :D
Abellana

(Rob)

      - Ezt nem... teljesen értem. - Kételkedtem benne, hogy Kristen hajlandó lesz a párméteres körzetemben maradni.
      - Jajj, Rob... Kris mostanában kerül téged ezért nem is láthattad, hogy nagyon ki van borulva. Szilveszterre viszont bulit terveztünk, amihez neki most semmi hangulata, és pár napja azt mondta nekem, hogy itt marad egyedül. Persze felajánlottam, hogy maradok, de csak elkezdett nyugtatgatni, hogy ő jól lesz és szeretné ha én szórakoznék. Itt jössz te a képbe. Kris nem fogja megtudni, de te is maradsz.
      - Remek terv... kivéve, hogy Kristen nem hajlandó hozzám szólni – feleltem gúnyosan.
      - Oké, figyelj. Tényleg nagyon ki van borulva, és habár nem mondta ki, szerintem karácsonykor elgondolkodott azon, hogy megbocsásson-e neked. Sőt, talán tudat alatt már meg is tette, csak egyszerűen túl sok benne a fájdalom. Itt az idő, hogy meggyőzd. Ki kell használnod, hogy ennyire szeret.
      - Úgyis tud mindent, amit mondanék neki. Tudja, hogy sajnálom és megbántam. Tudja, hogy szeretem és hogy bármit megtennék érte.
      - Rob! Ha tényleg vissza akarod szerezni, most itt az idő!
      Ashley-nek igaza volt. Meg kell tennem a következő lépést.

(Kristen)

      Egyre biztosabbá vált, hogy nem tudok nélküle élni. Karácsonykor meghoztam életem legnehezebb döntését: megpróbáljak neki megbocsátani vagy inkább lépjek túl rajta? De nem voltam képes elfelejteni mennyire megbántott...
      A következő napokban inkább elkerültem, de Ash minden percben azzal bombázott, hogy térjek már észhez, így csak szenvedünk. Aztán már ezen is összevesztünk, mert idegesített, hogy ennyire védi Robot, miközben ő kezdte az egészet.
      Néhány nappal szilveszter előtt megmondtam Ashnek, hogy én inkább itt maradok. Semmi kedvem nem volt megjátszani, hogy jól érzem magam. Ashley persze rögtön rávágta, hogy velem marad, de nem akartam elrontani az ő kedvét is. De mikor az év utolsó napján felébredtem, még nem is sejtettem, hogy számomra nem csak egy új év, de egy teljesen új élet is kezdődik majd.

      - Biztos, hogy megleszel? - kérdezte Nikki este, miközben ők mind készülődtek.
      - Hát persze – erőltettem magam egy gyenge mosolyt, mire ő elfintorodott és leült mellém.
      - Jobban örülnék, ha nem azzal töltenéd az estét, hogy a szobádba zárkózva szomorkodsz.
      - Jól van – feleltem. - Majd a kedvedért csúnyán leiszom magam.
      - Ez a beszéd – vigyorodott el Nikki.
      Az ajtóig még kikísértem őket, ahol Ash újból sopánkodott amiért nem tartok velük. Én kételkedtem benne, hogy bármivel is jobb lenne ha ott szenvednék és nem itt. Az üres szobánk felé vettem az irányt, de mielőtt beléphettem volna az ajtaján, éreztem ahogy valaki hirtelen a nyakamba csókol.
      Ijedten pördültem meg, és Robbal találtam szemben magam.
      - Mi a ...? Azt hittem te is elmentél! - mondtam a meglepetéstől pár oktávval magasabb hangon.
      - Úgy gondoltam mindegy, hogy hol szenvedek. - Pff, remek... már a gondolataimba is belelát? Igazán beleélhette magát a szerepébe...
      - Mondtam, hogy hagyj békén.
      - Szeretnék veled beszélni.
      - Rob, ez... felesleges. Köztünk vége, csak fogadd el és kész.
      - Kérlek, csak hallgass meg! Egyetlen perc az egész...
      Felsóhajtottam. Gondolom ezt nem úszhatom meg... úgyis megtalálja az útját, hogy előbb-utóbb beszéljen velem.
      - Tényleg csak egy perc legyen! - figyelmeztettem, majd megfogta a kezemet és a szomszéd szoba felé húzott.
      - Héé! - ellenkeztem. - Beszélgetéshez remekül megfelel itt is.
      - Ígérem, hogy semmi rosszat nem csinálok – mondta, majd kinyitotta az ajtót és előre engedett. Egy pillanatnyi habozás után beléptem, majd ő is utánam jött.
      És akkor meghallottam... a zár kattant egyet.
      - Mit művelsz? - kérdeztem idegesen.
      - Oké, tudom, hogy megígértem, hogy nem teszek semmi rosszat, de... csak így ébreszthetlek rá, hogy egymás nélkül nem megy nekünk, Kristen. 
      - És mégis mit csinálsz? Itt tartasz bezárva reggelig?
      - Hát ha ez kell hozzá...
      Dühösen rámeredtem, majd tüntetőleg összekulcsoltam a karjaimat magam előtt és leültem az egyik ágyra. De persze ő nem hagyta ennyiben, elém térdelt és végigsimított a karjaimon.
      - Szeretlek, Kristen. És tudod, hogy mennyire megbántam amit tettem.
      Továbbra sem szóltam hozzá vagy néztem rá, de úgy látszik őt ez nem érdekelte. Karjaimról a lábamra csusztatta kezeit, fejét pedig az ölembe hajtotta.
      - Ne csináld ezt – suttogtam.
      - Kristen... kérlek – felemelte arcát az enyémhez és a szemembe nézett.
      - Képtelen vagyok rá. – A szememet mardosó könnyektől elcsuklott a hangom.
      Rob láthatóan nem fogadta el a válaszom. Arcával lassan az enyém felé közeledett, és megint abba a csapdába estem, hogy túl gyenge voltam ellenkezni. Már csak pár milliméter volt köztünk, mikor vágyakozva kaptunk egymás ajka után.
      Megint jelentéktelenné vált a múlt és a jövő, csak mi léteztünk, itt a jelenben. Percekig csókoltuk egymást, amikor egyszer csak Rob felemelt ülő helyzetemből, és az ágyra fektetett, majd fölém gördült. Tudtam, hogy tiltakozhatnék. De a szívem csak egy dolgot skandált: csak még egyszer utoljára...
      Átkaroltam Rob nyakát, hogy ezzel vonjam közelebb magamhoz. Kezei lassan végigsimítottak két oldalamon, és még hevesebben csókolt tovább. Viszont egy pillanatra muszáj volt elválnunk, és a tekintetünk találkozott. Mindketten tudtuk, hogy mi fog történni. Ő is érezte, hogy most nem fogom leállítani. Szükségem volt rá, csak még egyszer.
      Rob csókjai áttértek a nyakamra, míg a keze becsúszott a felsőm alá. Felsóhajtottam, annyira hiányzott már az érintése... Visszahúztam magamhoz egy csókra, miközben kigombolta a blúzomat. Kicsit felemelkedtem és én magam bújtam ki belőle. Viszont melltartót nem viseltem, ezért Rob megbabonázva nézett végig rajtam.
      Megint beborított apró csókokkal a számtól egészen a hasam aljáig, ahol megszabadított a nadrágomtól is. Újból egy édes csókért kúszott fel az arcomhoz, én pedig igyekeztem megszabadítani őt is a ruháitól. Éreztem, hogy mekkora őrültség amit tenni készülök, és az eszem tiltakozott is ellene, de a szívem erősebb volt.

      Felnyögtem, ahogy keze utat talált a bugyimba, majd megéreztem az ujjait magamban. Rob szinte áhítattal figyelte az arcomat, de nem bírta ki, hogy ne ajándékozzon meg újabb csókkal. Az én kezeim is bejárták az ő testét, miközben egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Pár pillanat múlva hangos sikolyként robbant ki belőlem az élvezet, de Robnak nem telt sok idejébe, hogy újból teljesen felizgasson.
      Ajkait mindenhol magamon éreztem miközben ő lehúzta rólam a már átnedvesedett alsóneműt. A szánk megint egy vonalba került, de ezúttal a lehető leglassabban hajolt felém. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg újra csókban forrtunk össze. Gyengéden simogatta ajkaival az enyémeket, és közben lassan – annyi idő után újra – összekapcsolódott a testünk.
      Mindkettőnkből felszakadt egy éles nyögés, de az elemésztő vágy ellenére még egyikünk sem mozdult meg. Megfeledkezve minden másról, egymásban elmerülve vívtuk a csókcsatánkat percekig, mígnem Rob elkezdett mozogni.
      A lehetetlennél is közelebb voltunk egymáshoz, és minél tovább ki akartam ezt élvezni. Mindketten sokáig nyújtottuk a végső gyönyört, de végül megsemmisíthetetlenül lecsapott ránk.
      Sok ideig így maradtunk még, összeölelkezve csókoltuk egymást. Azonban lehetetlennek tűnt, hogy most engedjem el, és ezzel valószínűleg ő is így volt. A szavakra továbbra sem pocsékoltunk több időt, inkább tettekkel szerettük egymást az éjszaka hátralévő részében.

(Rob)

      Nem mertem elaludni, mert attól féltem, hogy Kristen kiszökne mellőlem. Alig mertem elhinni, hogy nem tolt el mikor közeledni kezdtem felé. Aztán pedig egy hihetetlen éjszakát ajándékozott nekem.
      Nem csak testileg volt erre szükségünk, hanem lelkileg is. Ami viszont megijesztett, hogy a szemében észrevettem a búcsút. De nem akartam arra gondolni, hogy így lesz. Elhatároztam, hogy meg fogom győzni, hogy maradjon velem, és újra visszanyerem a bizalmát. Ezekkel a derűs gondolatokkal próbáltam elaludni, de akkor is bennem volt valami rossz előérzet.
      És reggel ért az első sokk. Egyedül ébredtem.

38. fejezet

Összedobtam egy újabb részt, bár megint nem a leghosszabb. Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, jó volt olvasni őket. :D És az is felmerült, hogy lesz-e békülős feji. Nos erre a válaszom, hogy lesz békülős feji, nyugalom. :) De előre szólok, hogy ehhez még türelem kell. :D Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Gyönyörű álmom volt. A valaha volt legszebb és legszomorúbb egyben. A legszebb, mert az álmomban újból együtt voltunk. Boldogok voltunk, mint azelőtt, és az utóbbi hetek meg sem történtek. És a legszomorúbb, mert tudtam, hogy ez már sosem lesz így.
      Könnyekkel az arcomon ébredtem. Borzasztó ürességet éreztem, annyira akartam, hogy valóra váljon az álmom. Körbenéztem a szobában és rájöttem, hogy egyedül vagyok. Ezek szerint Lizzy már felébredt...
      Némi nehézség árán megpróbáltam összeszedni magam, majd felöltöztem, és kiléptem az ajtón. De ott újabb sokk ért.
      - Boldog karácsonyt! - ugrott a nyakamba rögtön Ash. Teljesen elfelejtettem, hogy ma már huszonnegyedike van.
      - Neked is – viszonoztam a kívánságát még mindig teljesen sokkos állapotban. Ashley viszont nem sokat törődött ezzel, inkább elkezdett lefelé húzni a lépcsőn miközben a mai napról fecsegett, de nem igazán figyeltem rá.
      Már majdnem mindenki ébren volt ahogy észrevettem, köztük Ő is... Nagyon gondosan kerültem a tekintetét, nem akartam szembenézni sem Vele, sem pedig azzal ami tegnap történt köztünk. Nem azért mert megbántam, hanem mert tudtam, hogy többet nem fog megtörténni. Csak ezt a hetet éljem túl...
      Nemsokára a fiúk a fával szenvedtek míg mi dekoráltunk és ebédet csináltunk. De mindezek ellenére a karácsonyi hangulat nem igazán ért utol. Rob egész nap kitartóan figyelt, de én megpróbáltam teljesen átnézni rajta.

(Rob)

      Ha azt gondoltam, hogy Kristen a tegnap este után megenyhül, hatalmasat tévedtem. Egész nap úgy tett, mintha ott sem lennék, még csak rám se nézett.
      Kora este mind leültünk egy késői ebédhez – vagy inkább korai vacsorához -, nekem pedig eszembe jutott minden egy évvel ezelőttről, mikor ugyanebben a városban voltunk, pontosan karácsonykor, de még együtt... Ezt már végképp nem bírtam...
      A többiek – Kristent kivéve – mind boldognak tűntek, és teljesen karácsonyi hangulatban voltak. De én kilógtam a sorból, ahogyan Ő is.
      Felálltam, majd elnézést kérve kiléptem a ház ajtaján, és leültem az előtte lévő lépcsőre. Azt hittem a levegő kicsit kitisztítja majd a fejemet, de a szívfájdító gondolatok még mindig kínoztak belülről.
      Hirtelen meghallottam két cipő kopogását mögöttem... tehát Ash, Nikki, vagy valamelyik nővérem észrevette a borús hangulatomat. Egy érintést éreztem a vállamon, aztán pedig... egy túlságosan ismerős illatot kezdtem el érezni.
      Kristen leült mellém – közvetlenül mellém, a lábaink összeértek -, de nem nézett rám, inkább a lépcső alját fixírozta. Tudtam, hogy ez neki sem igazi karácsony, ő is ugyanúgy szenved.
      Hirtelen rám pillantott, tenyerét pedig az arcomra simította. Még mindig ugyanazokat az érzéseket láttam a szemében, de most volt benne még valami. Ebben a pillanatban, ahogy a tekintetünk összefonódott, és most megint mutatott felém egy kis kedvességet, úgy éreztem, hogy szeret. Tegnap is elmondta, de ma tényleg éreztem.
      Arca egyre csak közeledett az enyémhez, míg ajkai az arcomhoz nem értek. Pár pillanatig így maradt, én pedig csak élveztem a közelségét. Mikor elhúzódott, újra a szemembe nézett, mire pedig feleszméltem, ajkaink már édes csókban forrtak össze. Nem ő kezdeményezte, és nem is én, ezt mindketten ugyanannyira akartuk, szükségünk volt rá.
      Kristen kétségbeesetten csókolt, mintha tudná, hogy ez az utolsó. És talán igaza is volt. Percekig lassan, szinkronban mozogtak ajkaink, majd miután elhúzódott tőlem, nem nézett többet a szemembe. Arcunk még mindig összeért, ő pedig ezt kihasználva a fülembe suttogta:
      - Meg kell próbálunk... túllépni – mondta elcsukló hanggal.
      - És ha én nem akarok túllépni? - kérdeztem fájó szívvel.
      - Muszáj lesz. Én nem tudom folytatni – ezzel felállt és besétált, mintha mi sem történt volna.

      A következő napokban Kristen folytatta az ellenállást. Nem nézett rám, nem szólt hozzám, még csak a közelembe se jött...
      - Nyugi, még nincs minden veszve – vigasztalt Nikki mikor meglátta, hogy mennyire reménytelen a helyzetem. És láttam, hogy ő sem hiszi el amit mond...
      Tom is ezt mondogatta, habár láttam rajta, hogy őt is bántja valami. Többször is rákérdeztem, de mindig terelte a témát. Ki hitte volna, hogy egyszer épp vele fogok szerelmi bánaton osztozkodni...
      Minden nappal egyre csak nőtt a reménytelenségem, Kristen teljesen bezárkózott előttem. A szilveszter előtti napon már Ash lelkesedése is csökkent.
      - Borzasztóan makacs – zsörtölődött.
      - Szóval itt a vége – állapítottam meg szinte már beletörődve.
      - Hé! - szólt rám Ashley. - Ezt a hozzáállást nem szeretem.
      - Ez csak az igazság, Ash...
      - Én hiszek benned, Rob. Tudom, hogy sikerül majd visszaszerezned őt. Ezt a szenvedést egyikőtök sem érdemli meg. Hidd el, én már csak tudom, hisz melyik barátod ismer még ennyire? Annak idején azért engedtük el egymást mert tudtuk, hogy ez nem az igazi. De ismerlek téged, és ismerem Krist, ezért tudom, hogy ti összetartoztok.
      - Köszönöm, Ashley- mondtam, és tényleg hálás voltam neki, hisz a szavai legalább egy kis szikráját tükrözték a reménynek.
      - Viszont... ahhoz amit terveztem az kell, hogy teljesen összeszedd magad. Ugyanis ezentúl csakis rajtad áll.
      - Szóval miről is van szó pontosan?
      Ash elvigyorodott, majd olyat közölt velem, amiről álmodni se mertem.
      - Holnap este te és Kristen egyedül lesztek itt. És ezt muszáj lesz kihasználod.