42. fejezet

Először is bocsánat, de olyan borzasztó hetem volt, hogy most csak erre futotta. Pedig eredetileg hosszabbra terveztem ezt a fejezetet - meg jobbra is - de most így sikerült, na. :D A véleményeket köszönöm, ösztönzően hatnak rám mikor egy újabb fejezetet kell megírni :D Jó olvasást!

Abellana

(Rob)

      Két nap múlva már készen is álltam arra, hogy felfedjem Kristen előtt a meglepetésem. Ashley volt olyan kedves, hogy besegített, és már előre örvendezett a tervem miatt. Én pedig csak remélhettem, hogy boldog végkimenetele lesz a dolognak...
      Már rögtön ébredéskor elkezdtem izgulni az este miatt, és ezt csak Kris tudta eloszlatni kis időre egy elég hatásos ébresztővel. Eléggé szórakozott voltam, ő pedig többször is rákérdezett, hogy minden rendben van-e, de én csak bólogattam.
      - Mit szólnál ha elmennénk vacsorázni? - kérdeztem hátulról átölelve Kristent kora este, mikor az erkélyen állt.
      - Benne vagyok – fordult felém mosolyogva, majd megcsókolt. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem tudtam elengedni, de végül kénytelen voltam...
      - Azt hiszem most jobb lenne ha... inkább elkészülnék – zihálta Kristen, mire én akaratlanul is elmosolyodtam, majd még egy csók után kiengedtem a karjaim közül.

(Kristen)

      Rob egy kicsit megijesztett az egész napos furcsaságával, de tagadta, hogy bármi baj lenne, és végül hittem is neki.
      - Hová is megyünk pontosan? - kérdeztem este, mikor a kocsiban ültünk miután Rob vacsorázni invitált.
      - Majd meglátod – felelte arcán az izgalom jeleivel.
      Ezt nem tudtam mire vélni. Az egész út alatt csendben voltunk, és az ijedtségem újból kezdett megjelenni. Már olyan képek sorakoztak a fejemben, ahol Rob közli, hogy meggondolta magát, és más valaki érdekli, vagy valami idióta mártírságból el akar hagyni. Persze az ember általában nem viszi el a párját egy étterembe, hogy aztán ott szakítson vele, de ez nem nyugtatott meg. Most, hogy visszakaptuk egymást, már képtelen lettem volna rá, hogy nélküle éljek...
      Nemsokára Rob leállította a kocsit, a furcsaság viszont az volt, hogy a sötétben úgy tűnt, hogy a semmi közepén. Aztán kiszálltam az autóból... és elállt a lélegzetem.
      Rögtön felismertem a helyet. Több mint egy éve voltam itt először és utoljára, méghozzá Robbal, ugyanis ide hozott az első randinkon. A kivilágított város még mindig csodás látványt nyújtott felülről, hirtelen megrohamoztak az emlékek arról az estéről. Csak egy dolog volt más: az egyik fa alatt egy kisebb asztal állt, azon pedig... gyertyafényes vacsora várt ránk.
      Ebben a pillanatban nem is értettem, hogy gondolhattam régebben az ilyesmit elcsépeltnek, miközben egy csodás gesztus. Szinte a könnyeimmel küszködve ugrottam szerelmem nyakába, aki megkönnyebbülve ölelt szorosan magához.
      - Ez csodálatos – suttogtam meghatódva.
      - Tényleg tetszik? - kérdezte a szemeimbe nézve, még mindig egy cseppnyi aggodalommal.
      - Hogy is ne tetszene? Ez gyönyörű! - bizonygattam.
      Rob apró csókot nyomott az ajkaimra, majd az asztalhoz vezetett és leültetett az egyik székre, hogy azután velem szemben foglaljon helyet. Azt hittem mára vége az izgalmaknak, de miután elfogyasztottuk a vacsorát, be kellett látnom, hogy tévedtem...
      - Kris, szeretnék mondani valamit...
      - Mégis van valami baj, igaz? - pánikoltam rögtön.
      - Psszt! - rakta egyik ujját az ajkaimra. - Hadd fejezzem be, kicsim...
      - Bocsi – suttogtam.
      - Tudom, hogy már voltunk egyszer ilyen helyzetben... de utána elszúrtam a dolgokat. És tudod, hogy mennyire megbántam. Te vagy az egész életem, és... ezek után már biztos lehetsz benne, hogy nem engedlek el.
      Szavai hallattán könnyek csordultak ki a szememből... a boldogság könnyei. De nem igazán értettem hová akar kilyukadni.
      - Szóval... annyi idő után újra meg kell kérdeznem – Rob felállt, majd odajött hozzám, és elém térdelt, miközben egy apró dobozt vett ki a zsebéből. Nem tudtam nem elmosolyodni.
      - Kristen, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
      Felnevettem a hatalmas boldogságtól ami úrrá lett rajtam, majd Rob ajkaira vetettem magam. Pár másodperc után viszont egy picit elhúzódtam, hogy a szemeibe nézhessek.
      - Hát persze, hogy hozzád megyek – suttogtam letörölhetetlen mosollyal, majd az apró doboz kinyílt...
      Az a gyűrű volt benne, amit majd' egy éve adott, én pedig az új év első napján levettem az ujjamról. De most megint visszakerült a helyére, és nem terveztem, hogy valaha lekerül onnan.
      Ezúttal egy hosszabb, szenvedélyesebb csókban forrtunk össze, de hamarosan hazaindultunk a mielőbbi folytatás reményében. Rob vágytól fűtve húzott sebesen a hálószoba felé, nekem pedig eszembe se jutott ellenkezni.
      Kezeit és ajkait mindenhol magamon éreztem, miközben az ágyra fektetett és megszabadított a ruháimtól. Hajnalig űztük a gyönyöröket, számtalanszor elsuttogva egymásnak a szerelmünket. A jövő még sohasem tűnt ennyire boldognak.